Boda S. Gitta

(Szabó Gitta)

A lustaság fél egészség…

(Tomi a Hányaveti Birodalomban)

Budapest

*** 

Köszönetemet fejezem ki azoknak, akik lehetővé tették, hogy ez a könyv megvalósuljon:

Cser Gábornak köszönöm, hogy a szöveg alakításában segített;

Maczák Editnek, hogy a kiadással, kapcsolatos tanácsokkal látott el;

Werner Évikének hálás vagyok a buzdításért, a lelkesítésért;

Attilának, kisfiamnak, aki minden mondatot meghallgatott, kijavított.

 1)

- Jaj, anyu! Te mindig találsz nekem valami elfoglaltságot. A szomszéd gyerekek semmit sem tesznek. Neki csak játszaniuk kell - zsörtölődött Tomi.

- Az bizony meglehet – mondta idegesen az anya -, de velük nem is foglalkoznak olyan sokat a szüleik. Nézd csak meg! Múltkor, amikor itt voltak nálunk játszani, Luca azt sem tudta, mi a dominó, vagy a kártya. Nem beszélve arról, hogy tőlük nem kérdezik meg, hogy mit szeretnének enni. És különben is! Nekik azt kell tenniük, amit a szüleik mondanak.

            Mire az anya idáig jutott a mondandójával, olyan ideges lett, hogy majd szétvetette a méreg.

- Ha neked nem tetszik, hogy itthon dolgozni kell, hát menj, és keress olyan helyet, ahol nem várják el tőled azt, hogy segíts is valamit.

- Hát jó! Elmegyek – mondta dacosan Tomi, és bevonult a szobájába. Délutánig összepakolt néhány dolgot az útra. Estefelé kiosont a házból.

            Sorjában hagyta maga mögött az ismerős épületeket, egyre távolabb kerülve az otthonától. Már majdnem kiért a faluból, amikor furcsa hangot hallott a háta mögül. Zajok, neszezések riogatták.

- Mi ez? Jaj nekem! Valaki biztosan követ!

            Reszketve állt meg, hogy körbenézzen. Szerencsére egy vaskos fa mellett vetette meg a lábát. A fa törzsének védelmében, összeszorított fogakkal még egyszer körül kémlelt.

- Érdekes! Senkit sem látok – nyugodott meg, de azért a biztonság kedvéért felmászott a fára.

- Igazán erős ez a fa. Biztosan nem törik le alattam. Ügyesen, mint egy macska, mászott egyik ágról a másikra.

- Ez itt pont jó – jegyezte meg, és barátságosan megpaskolta az ágat.

- Jó széles a fa törzse, nyugodtan szundikálhatok egy keveset. Csak ne lenne ilyen sötét. Otthon biztosan világítanak a lámpák. Anya és apa meg halálra keresnek…

            A sírás a torkát szorongatta. Erős akart maradni, de egyszer csak kitört, és sírt, sírt, egyre csak sírt. Olyan keservesen, hogy még a fa is beleremegett. Hangos reccsenéssel adta tudtára a kisfiúnak, hogy együtt érez vele.

Tomi az egész éjszakát a fa ágai között töltötte. Hangos madárcsicsergés ébresztette fel. Hatalmas nyújtózkodással köszöntötte a reggelt. Megfeledkezett róla, hogy hol van, és a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, majdnem lepottyant a földre. Épp időben kapaszkodott meg egy feléje nyúló ágacskában.

- Köszönöm! – szólt a fának hálásan. Egy pillanatig dermedten nézett maga elé, majd megrázta a fejét.

- Nekem elment az eszem! Egy fával beszélgetek? De hiszen megmentette az életem… Teljesen úgy láttam, mintha kezet nyújtott volna, akkor viszont jó, hogy megköszöntem.

            A fa megrázta leveleit, mintha helyeselné a gyermek okoskodását. A fiú összeszedte a motyóját, és lemászott a földre.

            Még csak most nézte meg igazán a fát, amely szállást adott neki. Hatalmas, öreg diófa volt. Sűrű lombbal, vastag, erős ágakkal.

- Köszönöm neked, öreg fa! Mindent köszönök – beszélt Tomi tovább a fához, majd búcsút intette, és tovább indult.

            Lábai nehezen mozogtak. Ugyan haladt valamicskét előre, mégis inkább visszafelé szeretett volna menni, hiszen a szíve hazafelé húzta.

- Vajon mit csinálnak anyuék? Hiányzom nekik? – tanakodott a kisfiú.

            A felkelő nap fényében megcsillant sötétszőke tüskefrizurája. Kék, fehér csíkos pólójához, barna rövidnadrágot viselt. Vékony lábai libabőrösek voltak a hajnali hűvös levegőtől.

- Úgy fázom! Milyen jó is lenne otthon, a meleg paplanom alatt.

            Már rég elhagyta a falu szélét. Hatalmas szántóföld mellett haladt. A nap egyre magasabban járt, és az égalja sem volt piros többé. Friss szellő fújdogált. A fák lágyan bólogattak.

- Olyan, mintha mind nekem integetne! – lelkendezett a gyerek.

- Sziasztok, fák! – köszönt illedelmesen.

            Nehéz volt a szíve az elhagyott otthon miatt, de mint minden gyermek, most is talált nevetni, játszani valót. A szellő nyomán porzó föld tetszett neki, és rugdosni kezdte a száraz rögöket, nagyobb port kavarva, mint a szél.

- Jaj! – kapott a gyomrához. – Olyan éhes vagyok! Enni kéne valamit.

            Széjjelnézett, hogy hová tudna leülni. Kezét szeme fölé tartva kémlelte a tájat. Sehol semmi ülőalkamatosság. Egy kissé arrébb, visszafelé az úton látott egy fát, aminek a földből kiálló gyökerei hívogatták őt, de úgy találta, hogy túl messze van. Meg aztán, ő előre akart menni, nem hátra.

Ezért hát ott ült le a földre, ahol volt. Előkotorta az elemózsiáját, és lakmározni kezdett. Nem volt túl nagy választék. Kenyér, sajt, hal és kakaó és kakaó…

            Reggeli után hanyatt dőlt egy kicsit lustálkodni. Szemeit becsukta, úgy élvezte a csendet.

            Amikor felült, nagyon elcsodálkozott. A maradék ennivalónak lába kelt.

- Vajon hová lett a sajtom? - tekingetett először jobbra, majd balra. Aztán szólongatni kezdte: - Sajt! Hová bújtál?

            Végül, hallgatózni kezdett, hátha jön valahonnét válasz. De csend volt.

            Ismét kiabálni kezdett, de most már hangosabban:

- Sajt! Kedves sajt! Gyere vissza! Te nem mehetsz el!

Amint így kiabált, a visszafelé vezető út felől mocorgás hallatszott.  Mi lehet az? Meg kell nézni! – de még végig sem gondolta a dolgot, amikor egy madár jelent meg hirtelen az égen, és heves szárnycsapással haladt a mocorgó valami felé. Lecsapott, és a következő pillanatban ismét a magasba szállt, lábaival tartva a maradék sajtot.

            Tomi nem akart hinni a szemének. Ijedten kiáltott oda:

- Hallod-e, te madár! Add vissza, az, az én sajtom!

- Gyere, és vedd el! Akkor ismét a tied, lehet – rikácsolta gúnyosan a madár.

- Hogy gondolod? Én nem tudok repülni! – kiáltott vissza Tomi, s közben arra gondolt, úgy sem érné el, pedig a madár olyan alacsonyan repült, hogy csak ki kellett volna nyújtania a kezét.

- Ha nem tudsz repülni, akkor Isten áldjon! – mondta a madár, és tovarepült, egyre magasabbra emelkedve.

Tomi már nem is látta.

- A sajtom – sóhajtott egy utolsót. Fogta a hátizsákját, és ismét elindult, egyenesen az orra után.

            Végre szabad volt. Azt tehetett, amit csak akart. Senki nem szólt rá, még azért sem, hogy az előző pihenőhelyen ott hagyta a szemetet. Nem volt kedve, és nem is szedte össze a papírt, a szalvétát…

            Jókedvűen bandukolt tovább. Hatalmas lucernás mellett vezetett az útja. Az egész mező zöld volt tőle. Tomi elbűvölten nézte. Hirtelen hancúrozni támadt kedve. A sűrű lucerna közé vágatatott. Hátizsákját a földre vetette, ő maga pedig hempergőzni kezdett.

            Hangosan nevetett. Egyre csak nevetett. Azt sem vette észre, hogy milyen messzire került a zsákjától. A lucerna pedig, egyre sűrűbb és magasabb lett. Egyszer csak nekiütődött valaminek. Riadta ült fel, hogy megnézze, mi az, ami az útját állja.

            Egy zöld szár magasodott előtte. A végét nem is látta.

- Mi a csuda lehet ez, - bámulta a hatalmas növényt. Az állát dörgölte, majd a kobakját vakargatta az erős gondolkodástól, de nem tudta kitalálni.