Tomi lehajolt, és minden erejét összeszedve felültette a fiúcskát, aki nem sokkal volt nála kisebb, a fa alsó ágára. Erről eszébe jutott az öreg diófa, amin az utolsó éjszakáját töltötte. Mély szomorúság töltötte el. Már nem is volt kedve ehhez a játékhoz.

   - Miéjt nem jössz? – kérdezte Petike az ágon csücsülve.

   - Menj csak, majd megvárlak.

            Tomi leült a fa alá. Amint ott búslakodott, újra gyerekzsivajtól lett hangos az erdő. Nagy éljenzéssel ugrálták körbe az egyik leányt, aki egy fáról mászott le, kezében tartva valamit.

   - Vajon mi van nála? – furdalta a kíváncsiság Tomi oldaldalát. – Jó lenne megnézni. – Petike! Merre bujkálsz? Gyere le, mert el akarok menni innét. Megnézném, minek örülnek annyira a többiek. Te nem szeretnéd látni?

   - De, igen! Máj medek is, csak vájjál meg!

   - Jól van, megvájlak.– válaszolt Tomi is selypítve.

            Petike hamarosan láthatóvá vált a sűrű lomb között. Tomi lesegítette, aztán, uzsgyi neki, szaladni kezdtek a hangoskodók felé. Tomi annyira kíváncsi volt, hogy odakiáltott a gyerekeknek:

- Mit találtatok? Hadd nézzem én is!

   - Ha sietsz, még láthatod! – kiáltottak vissza neki.

            Tomiék lihegve értek oda. Petike az utolsó lépéseket barátjába csimpaszkodva, botladozva tette meg. Kata kezében egy aprócska madárfiókát vettek észre. Olyan picinyke volt, hogy még a tollai sem nőttek ki.

   - Miért vetted ki a fészkéből? – nézett kérdőn a lányra Tomi.

   - Csak úgy. Megsütjük.

   - Megsütitek? – hökkent meg a fiú.

   - Még szép! Mi vagyunk a táborozók. Itt van a tábor, tábortüzet rakunk, és nyárson megsütjük az ebédet.

   - De hiszen ez egy kismadár!

   - Az nem számít.

            Tomi kitágult pupillákkal, fejét rázva figyelte, ahogy a tábortűzhöz való gallyakat egy rakásba hordják. Hirtelen erős kimerültség lett úrrá rajta. Nem tudta mitévő legyen, majd lábai, mintha külön életet élnének, szaladni kezdtek, egyenesen haza.

   - Bogica! Bogica! – üvöltött kétségbeesetten Tomi. Kettesével szedte a lépcsőket. Nem nézett semerre, csak szaladt, hogy minél előbb célba érjen. Siettében észre sem vette, amikor kinyílt az ajtó, és egy hölgy lépett ki rajta.

   - Hová lesz a sietség?

            Tomi megtorpant. Nézte az előtte álló szépséget, akinek hosszú, aranyló haj omlott le a vállán, és egy meleg barna szempár nézett nyugodtan a lihegő fiúra, akinek, az jutott eszébe; - Akár egy tündér.

   - Nos? – kérdezte ismét az asszony.

Tomi zaklatottan válaszolt:

- Én csak Bogicát…

   - Talán én is jó leszek.

   - A néni? De én nem ismerem…

   - Tudom. Mi még nem találkoztunk. Te vagy az új fiú?

   - Igen. Tominak hívnak. Szeles Tominak.

   - Azt rögtön látni rajtad. Majdnem elsodortál. Mire ez a nagy sietség?

   - A gyerekek!

   - A gyerekek?

   - Egy szegény kis madárfiókát akarnak megsütni…

            A nő elnevette magát. Hangja csilingelve szállt, egészen a tábortűzhöz.

   - Ez az a nagydolog? Tudod, ez a kedvenc játékuk. Ezzel múlatják az időt.

   - Tetszik tudni róla?– csodálkozott Tomi.

   - Igen, tudok.

   - És nem tetszik ezért haragudni?

   - Nem. Nem haragszom érte. Az a fontos, hogy jól érezzék magukat. Ezt minden új gyerekkel eljátsszák. Szegényekre alaposan ráijesztenek. – nevetett a nő ismét.

            Tomi egy ideig csak állt, majd lassan megértette:

- Alaposan lóvá tették!

***

            Másnap korán reggel indult a gyerekhad játszani. Messze, a réten túl egy fürge patak szaladt medrében. Keskeny fahíd ívelt át rajta. Az út, amiről Tomi nem tudta hová, merre viszi, egy távolabbi erdő felé vezetett. A fiú megilletődve és kíváncsian nézett körbe. Alaposan megfigyelt mindent. Kíváncsi szemlélődésében egy hang zavarta meg.

   - Tomi! Gyere fürödni!

            A fiú a hang irányába fordult. Egy kamaszodó legény integetett neki, aki már bokáig állt a patak hűs sodrásában. A víz fodrozódott a lába körül, és fel-felcsapódott a feltűrt nadrágszárig.

Tomi gyors léptekkel indult az integető felé. Amikor odaért, fürgén belegázolt ő is az átlátszó vízbe.

   - Már itt is vagyok.

A fiú hirtelen fröcskölni kezdte a jövevényt. Tomi nem számított erre a fogadtatásra, de hamar magához tért

ijedtségéből, és vidám ficánkolás, ugrándozás, spriccelés vette kezdetét.

Jani és Tomi sokáig pancsoltak a patakban, végül úgy néztek ki, mint az ázott ürgék. Szájuk is lila volt már. Jani kiugrott a vízből, és szaladni kezdett az egyik lány felé, aki a fák között kószált, virágokat gyűjtögetve. Amikor észrevette a közeledő veszélyt, kétségbeesetten, sikoltozva igyekezett elszaladni, de Jani nagy növésének köszönhetően, egyetlen ugrással elkapta Réka ruhájának szegélyét. A lány elesett. Jani rávetette magát, szorosan ölelte. Szenei gonoszkodva csillantak össze a lány riadt szemeivel, és igyekezett minél jobban összevizezni őt.

            Réka igyekezett szabadulni, mert a fiú ruhájából csorgó, csepegő víz, nagyon hideg volt. De Jani nem engedte el. Sőt! Élvezette borzolta a méregtől piros arcú leány hosszú haját.

            Eközben, a többiek is odaértek. Köréjük gyűltek, és vidáman buzdították Janit, hogy még jobban vizezze be a lányt, akinek haja már teljesen összekócolódott, a víztől csomókban állt.

   - Hozzatok még vizet! – kiáltott felbuzdulva a bíztatástól Jani. – nem elég lucskos.

            Réka eszeveszett kiabálásával senki sem törődött. Fáradtan, fázva, tehetetlenül feküdt a fiú alatt. Már nem tudott tovább védekezni.

   - Ezt megbánod! – sziszegte a fiú felé.

            Két gyerek érkezett a patak felöl. Óvatosan, de gyorsan lépkedtek. A sapkájukból ki-kilöttyent a víz.

   - Gyertek már! Siessetek!

            Réka ismét hadakozni kezdett. Lábaival rúgkapált, ahogy csak tudott. Tágra nyílt szemei gyűlöletet sugároztak a vizet hozók felé.

   - Öntsétek rá! – utasította Jani a kisebbeket.

            Sanyi és Zolika kajánul vigyorogva öntötték nyakon a földre szorított szerencsétlen lányt.

   - Disznók. Undok kis békák. Nyavalyások. Csak várjatok, mit kaptok ezért! – prüszkölte teljesen bőrig ázva a lány, aki a tehetetlen dühtől végül sírva fakadt.

Tomi elborzadva figyelte a jelenetet. A két kis gézengúz nevetve szaladt tova. Jani is felállt végre.

   - Nna! – és a lányra mutatott: - Így kell ezt csinálni!

            Tomi tátott szájjal állt előtte.

   - Hogy tehetted? – tört ki belőle a döbbenet. – Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Csalódtam benned.

            Tomi lehajolt, hogy felsegítse a lányt.  Jani kapva az alkalmon, meglökte a fiút. Tomi elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett, egyenesen a Rékára. Esés közben igyekezett megtámaszkodni, ezért a maga elé tartott kezeire esett. Erős fájdalom hasított belé. Azt hitte eltörött mindkét csuklója. Fájdalmas hangon szisszent a lányra:

- Mássz! Mássz már ki alólam!

            Réka kibújt, és Tomi végre elereszthette magát. A földre rogyott, és dagadt végtagjait tapogatta. Könnyeivel küszködve üvöltött Jani után: - Te egy vadállat vagy! Tudd meg!

            Jani elszaladt, új rosszaság után kutatva. Réka vékony, őzike lábakon szaladt utána, egy pillantást sem vetve a fájdalomtól szipogó megmentőjére