Az idő haladt, és Tomi egyre furcsábban érezte magát. Olykor-olykor élvezte a nagy szabadságot, a semmittevés örömeit. Úgy vélte, nincs ennél jobb dolog a világon. Nincs iskola, nincsenek kötelességek. Nem szidják, és nem kérnek tőle szívességeket.

   - Hát igen! – sóhajtotta. – A LUSTASÁG FÉL EGÉSZSÉG!

            Azt tehetett, amit csak akart, és akkor, amikor kedve volt hozzá. A következményektől nem kellett tartania, és ez kellő erőt adott neki. Úgy érezte a csillagokat is le, tudná rúgni az égről.

            A következő hét, ugyanúgy telt, mint az első. Tele rakoncátlanságokkal, ruhaszakításokkal, sárban hempergéssel, bunyóval. Soha, senki nem figyelmeztetett senkit sem, egyetlen rosszalló pillantással sem. Ám egy idő után Tomi kezdte unni ezt az egészet. Már nem tudta hol a hatás, sokszor nem ismert önmagára. Ettől, egyre búskomorabbá vált. Már nem érdekelte, hogy nem kell mindig kezet mosnia, vagy éppen a fogmosást elhanyagolhatta, hogy akkor feküdt le, amikor kedve tartotta. Egyre jobban hiányzott valami az életéből, csak nem tudta mi lehet az. Egyelőre még itt volt Bogica, és elfeledtette vele a hiány, okozta szomorúságot. Időnként még jól érezte magát a gyerekekkel, de egyre sűrűbben sóhajtozott. Ez Bogicának is feltűnt, ezért megkérdezte:

   - Valami bajod van?

   - Úgy szeretnék hazamenni!

   - Menj! Nem tart itt senki.

   - De, hogyan? Nem tudom a jelszó második részét.

   - Az baj, mert nélküle nem tudod elhagyni a Hányaveti Birodalmat.

   - Bogica! – jajdult fel Tomi. – Kérlek, segíts!

   - Hiszen épp azt nem tehetem! A kijáratnál lefülelnének téged, és akkor örökre itt kell maradnod. Többé nem szabadulhatnál.

   - De nekem haza kell mennem!

   - Tudom. De mi az, hogy „kell”? Itt ezt a szót nem használják. Ezt itt senki nem ismeri.

   - És Te?

   - Én? Én más vagyok.

   - De mitől vagy más?

   - Azt nem tudom, de amíg nálunk laksz, addig engem rendeltek melléd lelkiismeretnek.

   - És mi lesz veled, ha én hazakerülök? Akkor mi történik veled? Hiszen itt senkinek sincs szüksége lelkiismeretre.

   - Ez igaz. Akkor én…

   - Akkor Te? Miért nem jössz inkább velem? Lehetnél a testvérem!

   - És mit csinálnék nálatok?

   - Emlékeztetnél erre a világra, és ettől talán rendesebb fia lehetnék szüleimnek.

   - Ez jól hangzik. – lelkendezett csicsergő hangján a kicsi lány. – De tudod, ehhez engedélyt kell kérni.

   - Kitől?

   - Hát… talán… várjunk csak! A párna a szállító, a vonat a fuvarozó, a daru a mozgató. Ott van még a pilóta és a kalauz. Közülük lehet valamelyik – vette sorba Bogica a lehetséges jelölteket.

   - Tudod – álmodozott Tomi -, e két szakma valamelyikét szeretném felnőttként csinálni. Nagyon izgalmasak lehetnek!

   - Ez valóban érdekes, de most talán kérdezzük meg a párnát. Ő itt mindenkit ismer, hiszen a birodalom egész területére szállít gyerekeket.

            Tomi felugrott.

   - Ne ugrálj! Gondolkodom – mordult Bogica az izgatott fiúra, akinek a szeme hirtelen megcsillant. Olyasmit hallott, amit már régen szeretett volna hallani.

   - Bogica! Tudod, mit tettél?

            A kis lány riadtan nézett rá:

- Valami rosszat mondtam?

   - Jaj, dehogy! A világ legszebb szavát mondtad. – lelkendezett Tomi, majd megfogta a lány mindkét kezét, és maga után húzta. Örömében táncra perdült. Úgy pörögtek, mint ahogy a pitypang ernyős magjai keringenek a szélben. Bogica levegő után kapkodva kiáltott fel:

- Hagyd, abba kérlek!

            Tomi megállt. A nagy pörgés, forgásban egészen elszédültek, amit csak most éreztek igazán, hogy megálltak. Ügyetlenül botladozva kereste ülő alkalmatosságot. Éppen csak mellé nem ültek a széknek.

   - Szóval - folyatta a beszélgetést Bogica -, az a helyzet, hogy a párnát kellene megkeresni, és megkérni arra, hogy segítsen nekünk.

   - Így van – helyeselt a fiú. – Menjünk hozzá már is!