Hamarosan kiértek a lucernásból. Útjuk, a poros földúton a gabonatáblák mellett vezetett. Nem nézett semerre, csak egyenesen előre, csak az érdekelt, hogy minél előbb hazaérjen.

   - Tomi! – nyögdécselt Bogica. – Kérlek, pihenjünk meg ez alatt a fa alatt! Szörnyen elfáradtam.

            A fiú megtorpant, hátra fordult, és bocsánatkérőn mosolygott a kis húgára:

- Ne haragudj, kérlek! Még meg kell, szokjam, hogy Te is itt vagy! Hol is az a fa? – tekergette a nyakát, mint egy zsiráf.

A kislánynak nagyon tetszett ez a mutatvány, és nevetve válaszolt:

- Itt, ni!

   - Hol?  Nem látom! – bohóckodott tovább Tomi.

   - Hát itt mellettem! Gyere ide!

Tomi odalépett a nevető leányka mellé. Alaposan szemügyre vette a nagy fát.

   - Hiszen ezen a fán aludtam, amikor…

   - Amikor? – kíváncsiskodott Bogica.

   - Majd otthon!

   - Szia diófa! – fordult a fiú a fa felé. A fa pedig meglebbentette lombkoronáját. A levelek halk suhogással üdvözölték a hazatérő gyermeket, aki sokkal vidámabbnak tűnt, mint amikor először találkoztak.

            Már elhagytak néhány ismerős házat, amikor Tomi megállt.

   - Bogica! Ott lakunk. Megismerem a szélkakasról a háztetőn. Fussunk!

            A két gyermek kacagva futásnak eredt. A kapu előtt megtorpantak. A futástól erősen lihegtek. Némi tétovázás után Tomi remegő kezeivel, megfogta a kapun a kilincset, és kinyitotta.

   - Azért félek egy kicsit – suttogott a fiú.

   - Mitől félsz? Hiszen örülni fognak neked.

   - Azt hiszem, attól, hogy sírni fognak. És én is.

   - Tomi! – lepődött meg a lány. – Te szégyelled magad a szüleid előtt? Ilyen buta lennél? – élcelődött a kislány Tomival, miközben csilingelő hangon nevetni kezdett. Ettől, mint egy varázsütésre felébredt a ház. Kinyíltak az ablakok, majd az ajtó is.

   - Mi történt? – kérdezte egy remegő női hang.

   - Anyukám! – sikította Tomi. Rohanni kezdett, egyenesen édesanyja ölelésre tárt karjaiba.

   - Tomikám! Édes kisfiam! – zokogott a mama.

            Bogica csendesen álldogált. Nehéz volt megállnia, hogy ő is sírva ne fakadjon. Egyre csak nyelte könnyeit.

            Amikor az anya felemelte a fejét, és köténye sarkával megtörölte könnyáztatta szemeit, akkor vette csak észre, hogy a kapuban még áll valaki.

   - Tomi! Te is látod? Vagy elment a józan eszem? Valaki van a kapuban!

   - Tudom anyu, velem jött! Ő Bogica! Azért jött, mert a testvérem szeretne leni.

   - Apjuk! Gyere már!

   - Jól van, jövök már! Mi olyan sürgős?

   - Édesapám! – kiáltott most már zokogva Tomi.

            Az apa kezéből kiesett a csavarhúzó, annyira megörült, hogy viszont látja rég elveszettnek hitt fiacskáját. Boldogan kapta karjaiba, és csókolta ahol csak érte. Az asszony mind-e közben a kapuhoz ment a kislányért.

   - Gyere Bogica! Már nagyon vártunk!

   - Tetszett rám várni?

   - Igen! Már nagyon régóta szeretnénk Tominak egy kistestvért, de valahogy sosem sikerült.

Nagy boldogság járta be a kis házat. A szülők nem győztek hálát adni Istennek a csodáért, hogy egyszerre két gyermeket adott nekik.

Mikor már kinevették magukat, Tomi elmesélt mindent, amit átélt, bizony öreg este lett.

   - Menjünk aludni végre! – szólt a büszke apa.

   - Mindannyian alaposan elfáradtunk. Bogica már alig tudja nyitva tartani szemecskéit.

            A lámpákat eloltották. A házra leszállt a béke, nyugalom. Bogica egyre érezte, hogy valami vonzza őt Tomi anyukája felé. Egyre áttetszőbbé vált kis teste, ahogy álomba szenderült.

Tomi kiabálása verte fel a házat:

- Bogica! Bogica! Hol vagy? Miért mentél el? De megígérted a testvérem leszel! – zokogott hangosan.

            Anyukája mosollyal az arcán ült az ágya szélére.

   - Tomikám! Ne sírj! Már az este akartam neked mondani, végre lesz kistestvéred. Itt van a pocakomban. Nézd csak! – és Tomi kezét a hasára helyezte. – Érzed?

És Tomi érezte, azt a különleges melegséget, mint amit akkor érzett mindig, amikor Bogicára gondolt.