...

Végre, valahára elindultak. Csupor elöl ült a bakon, és a gyeplőt fogta. Verika és Mihály hátul rázkódtak.  

            - Mi lesz veled, ha hazaértünk? – kérdezte Mihály a lányt.

            - Nem tudom. Gondolom, elnyerem méltó jutalmam.

            - Milyen jutalomról beszélsz?

            - Ahogy neked, úgy nekem is próbatétel volt ez az út. Majd kiderül, helytálltunk-e?

            - Az már biztos! – mormolta válaszát Mihály az orra alatt. Nem volt kedve tovább beszélgetni. A lánynak sem volt ínyére a csevegés. Fáradtak voltak mind ketten, és félelemmel töltötte el őket a még előttük álló feladat. Vajon sikerül-e? Az út hátra levő részét csendben tették meg. A szekér nyugodtan haladt az úton tovább. A bakon ülő törpe egyszer csak megszólalt: - Megérkeztünk az elágazáshoz! Szálljatok le, mert én nem mehetek tovább veletek. Gyalogosan kell megtennetek az út további részét.

            - Igazad van törpe! – mászott le Mihály a szekérről, majd lesegítette a lányt is.

Olyan régen járt ezen a vidéken, hogy most mindent látni akart. Kíváncsian nézett körbe, de nem bámészkodhatott sokáig, mert az erdő felé vezető útról fekete ruhás asszonyok sírása hallatszott. Mihály gyomra összeszorult, szíve a torkában dobogott.

            - Csupor! – fogta meg a kis ember kezét. – Köszönöm neked, hogy ilyen remek társam voltál. Sosem felejtem el a barátságodat. Isten áldjon! – Gyere Verika! – fordult a meghatódott lány felé, és elindultak az öreg malom irányába.

            - vigyázzatok magatokra! – kiáltott utánuk a törpe, majd a szekérrel együtt eltűnt, mintha köd nyelte volna el.                                    

            Mihály és Verika sietősen lépkedtek. Nem néztek semerre sem. Jól ismerték az utat. A faluszéli házakból néha egy, egy kíváncsiskodó fej kukkantott ki. Reménykedő és ellenszenves tekintetektől kísérve haladtak tovább. Végre elérték az erdőt, a fürgén futó patakocskát, mely azt suttogta nekik: - Idő! Idő!

Az utolsó lépéseket futva tették meg. Át a hídon, be a kapun egyenesen a házba. Ott megtorpantak. Egy kisbaba keserves sírását hallották. Mihály berontott a hálószobába. Először nem látott mást, mint a sok embert, akik lehajtott fejjel álltak. Mikor észrevették, hogy hazatért az elveszett szegény ember, utat nyitottak neki. Rég látott gyermekei az ágy mellett térdeltek. Nem sírtak. Már elapadt a könnyük. Édesanyjuk az utolsó perceit élte.

            - Eszter! – suttogta Mihály, és térdre borult. – Bocsáss meg, hogy nem jöttem korábban! Pedig hidd el, úgy igyekeztem! Majd megfogta felesége fehér, szinte áttetsző kezét, és zokogni kezdett: - Eszter! Nézz rám! – kérlelte. – Nem hagyhatsz itt!

A gyerekek észrevétlenül édesapjuk köré gyűltek.

- Két napja nem mozdul – mondták neki fásultan -, még csak nem is pislog. Inni sem kér. A baba sem érdekli.

Mihály szemeiből hullottak a könnycseppek. Tovább beszélt feleségéhez: - Te nem halhatsz meg! Hallod! Mi lesz velünk nélküled?

            Verika némán állt a szoba közepén. Mihályt nézte. Csodálkozott, hogy egy ilyen erős ember, egy pillanat alatt ennyire megtörhet. Közelebb lépett hozzá. Kezét a vállára tette. A másikat, melyben a gyöngysort tartotta, lassan felemelte, és az ember felé nyújtott. Mihály ránézett. Elvette a gyöngysort, és hitvese nyakába tette.

            - Milyen szép! – nézte gyönyörködve.

A baba sírásán kívül nem hallatszott semmi. A szobában megállt az idő. Az asszony nyakában a gyöngysor különös fénnyel kezdett csillogni. Aztán hirtelen elsötétült, és az ablakban megjelent a fénygömb. Ettől erős, vakító fény világította meg a szobában tartózkodókat. A fény rávetődött Verikára is, akinek az arcáról lehullott az utolsó bibircsók is, és a szőrszálaknak is nyoma veszett. Ruhája hófehérré változott. Haja, gyönyörű kontyba fonódott.

Aranyló topánjában az ágy mellé lépett. A fény, ami körbevette, az ágyat is átölelte. Mihály meghatódottan nézte az immár tündérré lett lányt, aki kezét a haldokló homlokára tette.

            A fény egy pillanatra kihunyt. Mikor újra világos lett, a lány és a gömb nem voltak sehol. A baba is abba hagyta a sírást.

Először a gyerekek tértek magukhoz, majd Mihály is feleszmélt. Első pillantása az ágyra vetődött. Felesége még mindig mozdulatlanul feküdt, de szemei nyitva voltak, és egyenesen férjére nézett. Lassan megmozdult a keze.

             - Mihály! – lehelte alig hallhatóan. – Végre megjöttél! Annyira aggódtam!

            - Eszter! – tört ki zokogásba Mihály, és az ágyra borult. Majd felszárította könnyeit. A fájdalom és az öröm súlya alatt megtörve, de boldogságtól repesve, kérdezte:

            - És? És a gyermek, hol van?

            - Ibolyka! Légy szíves hozd ide a kishúgodat! – kérte a kislányt az édesanyja.

Ibolyka hamarosan megjelent, karjában a csöppséggel.

            - Tessék! De vigyázzatok rá! Nem játékszer!

            - Drága kincsem! – könnyezett boldogan az apa. – Gyere, hadd öleljelek magamhoz!

Ibolyka letette a csecsemőt az ágyra, és apukájához bújt. A többi gyermek vidáman zajongva, ugrabugrálta körbe őket. Az újszülött édesanyja mellett feküdt az ágyon. Barna haja, apró fekete szeme és pirospozsgás arcocskája volt. Hurkás kezecskéivel sután kalimpált a pólyában.

            Eszter felnézett az urára: - Itt az ideje, hogy nevet adjunk neki. Nélküled nem akartam dönteni. Kérlek, te mondd meg, hogy hívjuk ezután?

            Mihály nézte a csöppséget, és csak annyit mondott: - Legyen a neve: Erika!

Ettől a naptól fogva, a család többé nem szűkölködött semmiben. A kamrában mindig volt tartalékban enni való. A gyermekeknek sok szép új ruha és játék jutott. Mihálynak többé nem kellett azon töprengenie, honnét teremtse elő a télire való tüzelőt, mert a fáskamrában rendre fel volt halmozva a fa és a szén. Az állatok is szépen szaporodtak. Mindig volt friss tej, tojás, és a kukoricaföld is szépen termett mindig, ezzel biztosítva a család számára a kenyeret, cipót.

            A falubéli emberek mind, a csudájára jártak:

- Vajon hogyan tett szert az ember ekkora jólétre? – tanakodtak, és pusmogtak mindig.

Sokan közülük, amikor szűkös esztendőt éltek, eljöttek a szegény embertől kérni egy kis alamizsnát. Mihály és Eszter, sosem mondtak nekik nemet. Minél többet adtak, annyival több lett nekik.

Időnként, csak úgy megszokásból, a szegény ember kiment az erdőre, gombát szedni. Amikor az összeérő törzsű fák közé ért, rendre látta a két fénygömböt, amint vidáman kergetőznek. Az egyik nagyobb, a másik kisebb volt, és hallotta a kacagásukat is. És hallotta lágy suttogó köszönetüket, amiért a családja épségének kockáztatásával is megmentette Verikát, a száműzetéséből.