Hófehérke és a hét törpe
(mai mese)

     Hófehérke felett eljárt az idő. Ő is és a Királyfi is beléptek már a bölcs korba. Gyermekeiket tisztességesen felnevelték. Már kifelé repültek a családi fészekből. Elégedettek voltak életükkel, ám Hófehérke egyre rosszabbul érezte magát. Sokat töprengett azon, mi lehet az oka bánatának, mikor egyszer csak ráébredt a miértekre. Hírtelen összeállt előtte a kép, és világossá vált számára, hogy immár nagykorú és önállósodásra vágyó gyermekei után, nagy űr maradt a lelkében. Úgy érezte feleslegessé vált, hogy gyermekeinek nincsen rá szüksége, pedig benne még annyi szeretet van, úgy babusgatná őket! Még annyi gondoskodni vágyás volt benne, annyi gyengédség, anyai ösztön, és nem tudta kiélni. Majd szétfeszítette ez a nagy, és sűrű érzés.
     A napok, hetek, hónapok sorban teltek, és Ő csak sóhajtozott. Sokat olvasott, mígnem hirtelen ötlettől villanyozódott fel. Mi lenne, ha elmenne dolgozni? Nagyon lelkes lett. Mikor a Királyfi hazatért, azon nyomban elmondta neki a tervét. Meg hányták-vetették a dolgot. Kitalálták, mi lehet az a munka, amihez Hófehérke igazán ért. Végül megtalálták a neki valót.   
     Mivel gyermeknevelésben volt gyakorlata, ezért jelentkezett egy gyermekotthonba. Gondolta, ez igazán neki való munka lesz, hiszen Ő ért a gyermekek nyelvén, és ismeri a meséket, játékokat. Biztosan jól kijön majd velük! Elképzelte, amint körülötte nyüzsögnek majd, és énekelnek, játszanak, mesét mond nekik.
     Minden úgy történt, mint a mesében, mint ahogy annak lennie kell. Átesett a vizsgálatokon, az állásinterjún. Mindenütt megfelelt. Nagy büszkén, telve örömmel, önbizalommal, hittel kezdett neki a munkának. Kolleganői igazán barátságosak, segítőkészek voltak. Mindenben a segítségére voltak. Eleinte. Mert naiv volt, bízott mindegyikükben. Nyitott volt, őszinte. Nem vette észre a rossz szándékú közeledéseket. Ő csak örült, csak mesélni akart, és mosolyt csalni a gyermeke arcára.
     Egyre ügyesebben tetet a dolgát. Szépen betanulta a feladatokat, már tudta a gyermekek nevét is. Tudta a beosztást. Tudta mit kell tennie, amikor látogatásidő van, mikor kell fürdetni, mikor kell felkelteni, mikor kell mosni, mikor lehet az utcára vinni a csapatnyi gyereket. Itt mindennek szigorú menete volt. Ám, ahogy az idő haladt, egyre több aggódás ült a lelkére. Mert azt vette észre, hogy akikért munkába állt, a gyermekek, ahogy egyre jobban megismerték Őt, próbálgatni kezdték határait, tűrőképességét. Észrevették, hogy bizony nem olyan fürge és mozgékony, mint a fiatalabb nevelők, és mind sűrűbben bosszantották.
Hófehérke, egyre lehangoltabb, egyre szomorúbb lett. Főképpen akkor döbbent meg, mikor a „szökevény” gyermekeket, akik kiszaladgáltak a játszószobából, nem tudta sehogy sem nyakon csípni. A folyosóra nyíló legalább tíz szoba, amik még egymásba is nyíltak, igazán jó kergetődzési területet biztosítottak a törpék számára. Csak a bolond hiheti, hogy egy ilyen környezetben a rosszcsont apróságoknak útját lehet állni. Egyik ajtón ki, a másikon be. És mikor látták, nem tudja útjukat állni, gunyoros tekintettel néztek vissza rá, és nevettek rajta.
Hófehérke csak állt a folyosón, és tehetetlennek érezte magát. Lelke borús lett. Éneklés helyett kiabálásra használta csilingelő hangját, amitől egyre jobban berekedt, és már beszélni is alig tudott. Az idő vasfoga még őt is kikezdte, és az egész napos rohangálástól, sajogtak lábai, hasogatott a háta, a dereka majd leszakadt. A nap végére, már alig vonszolta magát.
Csak nézte a gyermekeket, akikért ott hagyta biztonságos világát. Látta rajtuk a gúnyt, látta az incselkedő ördögöt bujkálni a szemük sarkában. Ráadásul kezdte észrevenni némely kollega áskálódásait, fülébe jutottak olyan vádak, amik nem voltak igazak, ami előtt tanácstalanul állt, és ha nem látták bizony sírva fakadt. Megpróbált még tisztavizet önteni a pohárba, de esélye sem volt tisztázni a félreértéseket.
Már semmi sem volt csodás, nem volt rózsaszín. Rá kellett jönnie, az életben semmi nincsen úgy, mint a mesében. Itt nem a jó győzedelmeskedik. Hát ismét döntés elé állította az élet. Döntött! Visszahúzódott a mesekönyv lapjaira, vissza a biztonságba. Többé nem akart dolgozni, megfáradt, elkeseredett. Mégis csak jobb neki odahaza! De bárhogy is történt, bármi keserűség is érte, úgy érezte, mindez nem volt hiába, hogy egy próbát még is csak megért ez az egész. Legalább kipróbálhatta magát. Megláthatta mire képes és mire nem. És rájött arra is, van még sok más lehetőség is. És nem megvetendő az sem, hogy talált egy igaz barátnőt, akivel az óta is tartják a kapcsolatot.

                             (Szabó Gitta: 2007-12-14)