Szabó Gitta: De jó is volna!

     Idén lenne hetven éves, és immár negyvenegy éve nem él.  Kicsi gyermek voltam, amikor öt testvéremmel együtt itt hagyott bennünket e földi létben. És aput is itt hagyta. Ki tudja, miért jutott neki ilyen kevés - huszonkilenc – év, itt a földön?  Miért kellett ennyi gyermeknek anya nélkül maradnia? Lassan jó magam is ötven éves leszek, ám azt az űrt, amit hagyott maga után, soha senki nem tudta betölteni.

     Most, hogy így elmélkedem, arra gondolok, vajon milyen lett volna az élet, ha velünk marad, s megéri ezt a szép kerek évfordulót. Minden bizonnyal, gyermeklányként nem csak azt tanultam volna meg, hogyan kell a házimunkákat elvégezni, hanem megtanultam volna az ölelés és simogatás mesterségét is. 

Mert bizony, e két dolog a legfontosabb a világon! Legalább is szerintem.

Mert lehetünk gazdagok, szegények, házasok, egyedülállók, ezek nélkül, nem lehetünk boldogok.

 Mert legyünk őszinték! Minden ember gyermek. Mindegy mennyi év van mögötte. És hiába a férj, feleség, szerető, akik simogatnak, ölelnek. Ez a simogatás, ölelés, össze sem hasonlítható azzal, amit gyermekként éltünk át, amikor anya vagy apa tette ugyanezt.

 Mert a szülői ölelés, simogatás tiszta, önzetlen, és a szeretet irányítja.

     Mikor édesanyámat elvesztettem, apai nagymamánkhoz költöztünk.  Messze el a szülővárostól, ahol életem kezdeti szakaszát töltöttem - amely életem legfontosabb időszaka volt -, és messze el a gyökereimtől. Miután férjhez mentem, azóta járunk évente egyszer haza, a szülővárosomba. Meglátogatjuk édesanyámat is. Olyankor lelkem ünneplőbe öltözik. Olyankor jó! Nagyon jó!

     Miért is jutottak ezek az eszembe? Mitől e hangulat? Talán a borús, nyirkos idő teszi. Hiányérzetem támad tőle.  Az jutott eszembe, ha anya élne, biztosan volna egy nap az évben, amikor a mi nagy családunk egybegyűlne.  Ha csak azt nézzük, hogy mi hatan vagyunk testvérek, és ha mindenkinek csak két gyermeket számolunk, már is elképzelhető mekkora nagy is a mi családunk. És akkor még nem is gondoltunk a gyerekek gyerekeire, vagyis a dédunokákra.

Elképzelem, ahogy ott ül kedvenc hintaszékében, körülötte szaladgálnak az unokák és a dédunokák.  Hogy fakult, ráncos szemeiben megcsillan az öröm, amint gyönyörködik a siserehadban.

Elképzelem, hogy reggelire én adhatom kezébe a bögre tejeskávét. Hogy, lábára húzhatom meleg mamuszát, miközben reszkető, puha kezével hajam simítja, és vékony ujjaival arcom érinti.

     Milyen jó is volna, ha egy évben egyszer, testvéreimmel együtt töltenénk el egy teljes napot! De sajnos ez nem így van. Azzal, hogy anyu meghalt, a család lassan szétesett. Ugyan mama és apu felneveltek minket, összetartottak, ismerjük egymást, de valami hiányzott ebből az egészből. Ma már szinte egyáltalán nem találkozunk. És ez nagyon rossz, és fáj. 

      Mindannyian kirepültünk, mindenki a magáéval törődik, ami valahol érthető is, de nem hiszem, hogy nem vágyakoznak azok után az érzések után, amiket gyermekkorban átéltünk. A gyermekkor emlékeire, amiket csak közösen tudnánk életben tartani, újra élni, érezni. Így egyedül, elszigetelődve, messze a többiektől, az emlékek elhalnak. Miről meséljünk saját gyermekeinknek, s ha lesz, az unokáinknak?

     De jó is lenne egy ilyen szép, közös nap!

                                                                                                                     (2010-08-31)