Az óriási tulipán

Történt egyszer, hogy a tulipánhagymák között nagy lárma tört ki. Hangos vitatkozás, kiabálás, majd csend, és sírás.
    – Menj innen te otromba!
    – Hogy nézhet így ki valaki?
    – Akkora vagy, mint egy ház! Ilyen nagy és ronda hagymának nincsen helye köztünk.
A hagymák lázadtak, végül elüldözték a nagyra nőtt társukat azzal, hogy másutt rontsa a levegőt. Köztük nem maradhat, hogy is nézne ki a tulipánföld, a hullámzó tulipántenger, köztük egy ilyen nagy és ronda tulipánnal. Mert abban biztosak voltak, hogy a nagy hagymából nagy tulipán nő majd. Nem volt választása a nagy hagymának, akit Tulipán Pirinek hívtak. Sírva vált ki a többiek közül, és elindult az ismeretlenbe.  
Ment, mendegélt. Lábacskái alig bírták a súlyát, ezért sokszor megállt
pihenni. Minden alkalommal remény töltötte el a szívét: talán itt gyökeret ereszthetek!
    De sehol nem érezte jól magát. Könnyei tovább áztatták hagymatestét, ettől a benne szunnyadó nedvek ébredezni kezdtek, és kicsi gyökérszálacskákat hajtottak kifelé a friss levegőre. Piri nem látott át könnyein, megbotlott és gurulni kezdett. Gurult, gurult, jó sokáig, talán még most is gurulna, ha bele nem pottyan egy gödröcskébe. Először megijedt, majd örömmel nyugtázta, hogy nem látszik ki a gödörből. Boldog volt! Nagyon boldog! Gyökerecskéi egyre erősebbé váltak, és belefúródtak a földbe. Onnét szívták a tápanyagot, hogy a hagymában lévő élet napfényre kerüljön.  Jött a szél, betakargatta a egy kis porral, száraz levéllel, majd megkérte az esőt, locsolja meg kicsinykét, hogy meleg takaró fedje a hagymagyökereket.
    Így is történt. Az eső eleredt, miközben a nap kisütött, és barátságosan mosolygott. Ettől vidám, élénkszínű szivárvány jelent meg az égen. Tulipán Piri, a földben békésen pihent egy cseppet, majd csírát növesztett. Dédelgette, táplálta, mígnem egyszer csak a csíra kibújt a földből, és csak nőtt, csak nőtt egyenesen a nap felé. Két levélke jelent meg rajta, majd szép nagy, duzzadó bimbó. A bimbó körbenézett. Egy hatalmas fa és nádas között született meg. De mivel árnyékot vetettek rá, eltakarták a napot előle, így tovább növekedett. A levelek felvettek minden fényt, harmatcseppet, amit kaptak a természettől, így segítve a további növekedést. Mikor a bimbó úgy gondolta, már elég magasan van, kibontotta szirmait, melyek akkorák voltak, mint egy-egy lapulevél, és Piri végre mosolyoghatott. Piros arcán érezte a napfényt, a szelet, az esőt.
     A fa és a nádas már jó ideje figyelték, mi lesz a jövevényből, akit a szél takart be, és mikor meglátták, hogy csak egy tulipán, ráadásul milyen nagyra törő, bizony haragudni kezdtek rá. Nem örültek neki, hogy feléri őket, és a nap előbb mosolyog rá, mint rájuk, akik már régóta itt élnek.
    – Hogy te milyen otromba vagy!
    – Nem is vagy igazi tulipán.
    ­– De igen, igazi tulipán vagyok! Tulipán Piri az nevem - pityeredett el a frissen nyílt virág.
    – Még hogy igazi! Ekkora tulipán nincs is! – háborgott tovább a fa.
    – Ne itasd itt az egereket! Még az kell, hogy tovább nőj nekünk. Inkább bújnál a föld alá, mint itt parádézol!- zsörtölődött a nádas.
    A tulipán egyre jobban sírt, szinte zokogott. Könnyei áztatták gyökerét, amitől még nőtt pár centit.
    – Te nem érted, hogy nincs itt helyed? Nincs benned szégyenérzet? Képes vagy még tovább nőni? Hallatlan! – mérgelődött ismét a fa, és egyik ágával, ahogy nagy lendülettel mutogatott, véletlenül meglegyintette a tulipán szép piros fejecskéjét.
Ettől Pircsinek az egyik szirma letört és lehullott a fűbe, pontosan oda, ahol egy szentjánosbogár nappali pihenőjét töltötte. A bogár felriadt álmából, kimászott a piros szirom alól, és kérdőn nézett fel a tulipánra.
    – Miért ébresztettél fel?
    – Ne haragudj, nem volt szándékos – válaszolt még mindig hüppögve a nagyra nőtt tulipán.
    – Miért sírsz?
    – Hát nem látod? Olyan nagy vagyok, hogy mindenki utál miatta. A testvéreim elűztek, a fa féltékeny rám, és letörte szirmocskámat. A buzogány is állandóan ostoroz. Sehol sincsen nyugtom.
    – Nahát! Ez bizony nagyon csúnya dolog. Bántani a másikat, csak mert kicsit más a megszokottnál?
    – Attól félnek, elveszem a napfényt tőlük, pedig én hamarosan elnyílok, lehullnak a szirmaim, és száram is leszárad. Ó, jaj! Minek is vagyok én? – keseredett neki nagyon a Piri. A szentjánosbogárnak arrébb kellett lépnie, nehogy a ráhulló könnycseppek tönkretegyék a világítását.
Ekkor a magasban egy kék hátú cinege jelent meg, vígan danolászva repült éppen feléjük. Szentjánosbogár Amálnak hirtelen ötlete támadt. Természetével ellentétben nappali fényben kezdett el világítani. Úgy helyezkedett, hogy a madárka észrevegye a fényjeleket.
Így is történt. A danolászás abbamaradt. Cinege Lenke egy kicsit gondolkodott, vajon mi is történhetett, mikor észrevette a piros tulipánt. Odaszállt hozzá.
    – Hát te? – csivitelte. – Még nem láttalak errefelé. Honnét jöttél?
     Tulipán Piri ismét sírva fakadt, és elmesélte szomorú sorsát. Lenke és.
Amál tanakodni kezdtek, hogyan segíthetnének a tulipánnak.
        – Tudjátok – kezdett mesélni a madárka –, nemrégiben eltörött a szárnyam. Repülés közben valami nekicsapódott, és én lepottyantam a földre. De nem ám akárhová! Egy idős nénike lábai elé. Ő felvett, karjaiban tartott, majd bevitt a házába és meggyógyított. Ott lakik egyedül, magányosan azon a nagy hegyen. Épp most jövök tőle, egy kicsit énekeltem neki, hogy ne érezze magát oly árvának. Mi lenne, ha a tulipánt odavinnénk? Szépségével biztosan örömöt okozna Zsuzsi mamának.
    Piri abbahagyta a sírást.  Szentjánosbogár Amál is örvendett.
    – Ez nagyon jó ötlet! – mondta villogva a madárkának. – De hogyan?
Cinege Lenke felszállt a piros arcúhoz és így szólt hozzá:
– Kérlek, ne ijedj meg, megpróbállak a nyakadnál fogva kihúzni a földből és odarepítelek anyóhoz a hegyre. Jó lesz?
Piri némán bólintott, és tűrte, hogy a madárka húzza, vonja, ráncigálja. De hiába minden. A tulipán meg se mozdult. A madárka pihegve ült vissza a fűbe a bogár mellé.
    – Most mi lesz?
    – Nem tudom – lihegett a madárka.
    A tulipán lehajolt hozzájuk, és így hármasban gondolkodtak együtt. A szentjánosbogárnak mentő ötlete támadt:
    – Tudom már! Hívjuk ide a szarvasbogarat! Szarvasbogár Márk a világ legerősebb bogara. Biztosan tud segíteni.
    – Hogyan? – kérdezte izgatottan a virág.
    – Elvágja a száradat itt a föld felett, és a madárka a csőrében elrepíthet anyóhoz.
    – De jó, de jó! – ujjongott a Cinege Lenke.
    – Már is szaladok az erdő mélyébe, és hívom a szarvasbogarat – mondta a szentjánosbogár Amál. Hamarosan csörtetve jött a szarvasbogár.  Mikor meglátta az óriási tulipánt, bizony meghökkent. Nem gondolta, hogy ekkora. De nem foghat ki rajta egy magas szár. Márk, bőszen nekiállt és harapta, körbe-körbe a szárat. Harapta, rágta, csócsálta, egészen addig, amíg a tulipán megingott, és elterült a földön.
    – Nem ütötted meg magad? – kérdezte a cinege.
Pircsi végigtapogatta a testét:
    – Úgy néz ki, egyben vagyok.
    – Akkor én most elviszlek Zsuzsi mamának. Betesz majd egy szép vázába, vizet önt alád. És minden nap gyönyörködni fog benned.
    – És mi lesz a hagymáimmal? Tavasszal megint kihajtanak, és egyre többen lesznek a kicsinyeik. Nem szeretném, ha az én sorosomra jutnának! – sóhajtozott a piros arcú, és egy újabb szirma hullott a fűbe.
    Az állatok megint gondolkodni kezdtek.
    – Mi lenne, ha megkeresnénk a hangyák királynőjét Hangya Zsókát, és megkérnénk, hogy segítsenek. A hangyák nagyon erősek, és nagy terhet tudnak messzire elvinni – mondta a Márk, a legerősebb szarvasbogár.
    – Remek ötlet! – repdesett a madárka. – Láttam már én is röptömben, hogyan haladnak szépen sorban egymás után. Menjünk és kérjük meg a királynőjüket, hogy segítsenek!
Nem is tétováztak tovább. A madárka, mivel ő volt a leggyorsabb, elrepült a közeli hangyabolyhoz. Ott a kaput védő katonának elmondta, mi járatban van. Az őr azonnal üzent a királynőnek, aki elrendelte a katonák és dolgozók sorakozóját, és Cinege Lenkét követve hamarosan megérkeztek a földön heverő Tulipán Pirihez.
Ők is elcsodálkoztak, milyen nagyra nőtt szegény, és megállapították, valóban szüksége van a segítségükre. Kidolgozták a tervet, hogyan végezzék el a munkát. Először a dolgozók kiássák a hagymákat a földből, majd a katonák a hátukra veszik és követik a madárkát. Mert ő tudja, hová kell menniük. Ha egy katona elfáradt, átadja egy másiknak a terhét, és így biztosan célba érnek.
Mikor így mindent megbeszéltek, cinege megkérdezte a piros arcút:
    – Indulhatunk? Nem félsz?
Tulipán Piri bágyadtam bólintott, és elindult a mentőcsapat. Cinege Lenke az égbolton repült, csőrében a virággal, a hangyák alant a fűben vonultak, hátukon az anyahagymával, és kicsinyeivel.  Szarvasbogár Márk visszatért a fatörzséhez, Szentjánosbogár Amál ismét nyugovóra tért.
    A kis csapat útnak indult. Sietniük kellett, mert folyadék nélkül a tulipán nem bírja már soká. Ezért nem állhattak meg pihenni. Ki kellett tartsanak az utolsó leheletig. Végre, a nap sugarában megcsillant Zsuzsa mama házának ablaka. A madárka újult erőre kapott, a hangyák is szaporábban meneteltek.
Lenke egyenesen a házikó ablakpárkányára szállt. Letette a tulipánt, és bekopogott az ablaküvegen. Anyó örömmel szaladt ki az udvarba. Mikor meglátta azt a sok hangyát, nagyon megijedt, hogy valami bajt hoznak a házra.
De a madárka megnyugtatta. Énekelni kezdett, és átadta a szál piros tulipánt anyónak. A hangyák letették a hagymákat. Majd hátraarcot csináltak, és visszaindultak oda, ahonnét jöttek. Zsuzsi mama utánuk szólt:
    – Várjatok! Hadd adjak egy kis útravalót! Biztosan megéheztetek – mondta, és némi kenyérmorzsát szórt eléjük. A tulipánt megpuszilgatta - ettől Piri arca még pirosabb lett- , vízbe tette, és a szobája legelőkelőbb helyére ültette. Szeme csillogott a meghatódottságtól. Ilyen izzó piros tulipánt még sosem látott.
Kedvenc cinegéjét is megetette, megitatta, majd mindenkit útjára engedett.
    – Vigyázzatok magatokra! – kiáltott utánuk. A hagymákat egy kosárba gyűjtötte, hűvös, sötét helyre tette.
    – Pihenjetek csak! Majd, ha eljön az ideje, kiültetlek benneteket a kertembe. A tulipán pedig végre boldogan virított még néhány napot Zsuzsi anyó gyönyörűségére.

VÉGE!

 

(Szabó Gitta: 2011-07-01)