Történt egyszer, nagyon, nagyon régen, mikor még a naptár sem létezett, hogy a Piros ország királynéja gyermeket várt. Nehéz volt a terhessége, sokszor rosszul érezte magát, rémálmok gyötörték. A király kihirdette, hogy várja a javasasszonyokat, bábákat, hogy a királyné segítségére legyenek. De egyikük sem tudta elmulasztani a gyötrelmeit, pedig bevetették minden tudományukat, ám sorra felsültek. lehorgasztott fejjel, üres zsebbel hagyták maguk mögött a királyi palotát, és a beígért kincseket. Már csak egyetlen asszony volt hátra. A király rámordult:
- Jól vigyázz! Ha te sem tudsz segíteni a királynénak, istenemre mondom, láncra veretlek, és börtönbe csukatlak!
- Ó, egy percig ne aggódj fenséges uram! Meglátod, egy-két nap és jobban lesz a feleséged – mondta rekedtes hangon a vén boszorka. Ezzel foga motyóját, és a királyné lakosztályába sietett. Ott azonnal munkának is látott. Elővette az üveggömböt, dobókockákat, fehér gyertyát, cigánykártyát. Szépen sorjában elhelyezte őket az asztalkán, és kérte az állapotos királynét, üljön ő is oda mellé.
Így is történt. Majd kezdetét vette a hókuszpókusz. Égett a gyertya, a cigánykártya lapjai keresztet alkottak, a gömbben különleges fények, foltok, füstök tekeregtek. A boszorka arcán egyre sötétebb ráncok jelentek meg, és furcsán biccentgetett. A királyné meg is kérdezte:
- Mondd! Mit látsz? Miért oly borús a képed?
- Már hogyne lenne, mikor nagy veszély leselkedik rád és gyermekeidre, mert tudnod kell, hogy hármas ikreid lesznek. Gyenge vagy, és nem fogod kibírni a három szülést. Te is és a még meg nem született gyermekeid is meghaltok.
A királyné zokogva rohant urához, és elpanaszolta mit mondott neki a boszorkány. A király nagy haragra gerjedt, úgy vonta kérdőre az öregasszonyt, aki ugyan félt, de ismét elmondta azt, amit a királynénak már elmondott.
- Nem tudnád megakadályozni, hogy elveszítsem őket? Kérlek! Tegyél valamit, hogy ez a rémség ne következzen be! – könyörgött a király.
- Hááát - vonakodott a vénség -, volna egy megoldás, de nem szívesen ajánlom.
- Mondd! Mondd, mi volna az! Mindent megteszünk, csak ne haljanak meg!
Az öregasszony a királynéhoz fordult:
- Fenséges asszonyom! Ha belevágunk, már nincs visszaút! Ha megbánod valamikor is, nincs vissza út! Nem szégyellheted! Nem bujkálhatsz a gyermekkel! El kell, viseld az emberek sugdolódzásait, a mutogatást! Képes leszel erre?
A királyné egy szó nélkül bólintott igent.
- Ha így gondoljátok, akkor vágjunk bele! Gyere fenség, feküdj ide a kanapéra, és csak maradj nyugton. Néhány furcsa szór mormolt, közben kezével különös mozdulatokat tett. Végül így szólt:
- Fenség! Csak egy szülésed lesz! Nincsen veszélyben az életetek.
- Mégis mit csináltál, hogy a három gyermeket egyszerre tudjam megszülni?
- Majd megtudod, pont akkor, amikor kell – felelte a boszorka, és távozott.
Egy, két nap múlva a királynénak elmúltak a fájdalmai. Sokkal vidámabb volt, már mosolyogni is tudott. Az viszont aggasztotta, amit az öregasszony mondott.
Válasz:
Mert bizony nem árulta el, hogy miért kellene szégyenkeznie, és bujkálnia.
Lassan elérkezett a szülés ideje. Az öreg boszorkát hívták, hogy segítse világra a gyermekeket. Amikor végre megszülettek az ikrek, nagy rémüldözés tört ki. Mert bizony egy háromfejű, torzszülöttnek adott életet a királyné.
- Mit tettél!? Mondd, mit? – őrjöngött a király, a gyermek láttán.
- Én figyelmeztettelek időben! Ti vállaltátok, és azt mondtátok nem fogjátok szégyellni! – rikácsolta a boszorkány. De a király olyan dühös volt, hogy azonnal tömlöcbe vettette.
A királyné nagy alázattal nevelte a királyfikat, engedte őket játszani az udvaron, de bizony mikor már akkorára cseperedtek, hogy iskolába kellett volna járniuk, magán tanárt fogadtak hozzájuk. Akárhogy is titkoltál, a lelkük mélyén szégyellték a háromfejű fiút.
Telt múlt az idő. A fiúkból igazi felnőtt férfiak lettek. A királyné sosem szűnő reménnyel imádkozott, hogy egyszer végre a három gyermeke külön, egymásról leválva tudják élni az életüket.
Egy éjjel álmot látott. Azt álmodta, hogy a boszorkát, akit tömlöcbe vetettek, meg kell keresnie, és megkérnie arra, hogy tegyen csodát. Válassza szét az ifjakat. Reggel, úgy ahogy volt, kócosan, gyűrött hálóingben, mezítláb szaladt a tömlöchöz az öregasszonyért. Elmondta mit álmodott, és szabadságot ígért neki, ha segít. A boszorka csak erre várt. Tudta ő jól, hogy eljön majd ez az idő. De hiába minden, nem tudta vissza csinálni az egykori bűbájt, nem tudta az ikreket szétválasztani. Mégis, hogy ne kelljen az egész életüket összenőve leélniük, egy újabb varázsigét mormolt, majd így szólt hozzájuk:
- Ha leseik a hó, ki kell, menjetek a mezőre, és amikor az égen farkas csillagot láttok, és angyalok énekét halljátok, akkor, de csak is akkor lesz lehetőségetek a szétválásra.
Nagyon örültek, hogy végre jóra fordulhat minden. Az öreg boszorkát, kiengedték börtönéből. A hó is lesett, a királyfiak kimentek a mezőre, juhaikat terelgették jó pásztor módjára. Mindig is szerettek az éj leple alatt a bárányokkal a mezőn téblábolni. Ahogy így, nagy békességben terelgetik a juhokat, egyszer csak, nagy fényesség támadt, megjelent a farkas csillag is az égen, és csodás, tiszta hang énekelt. A királyfiak ámultak, csodálták és félték a csillagot. A juhok is megrémültek és szerteszaladtak. Az ifjak észrevették és utánuk szaladtak. Hárman, háromfelé. Csak már, mikor összeterelték az állatokat vették észre, hogy megtörtént a csoda. Ahogy szemtől szemben álltak, látták csak, hogy egyikük fehér bőrű, másikuk barna, a harmadik pedig sárga…
Mimmy: Faludy-Villon ihletés.
Szabó Gitta: Ó, te léha édes!
(kissé pajzán)
Ó, te léha édes,
Ablakon, pucéron kinézel?
Meglát a sok járó-kelő,
Nyálcsorgató, nyers férfierő.
Nekem mutasd pucér tested,
Csak nekem! Tovább ne ellenkezz!
Kebleid hadd vegyem végre kezembe,
S meglásd, panaszra okod nem lesz!
Hosszú hajad arcomba lógjon,
mint mikor a szél összevissza borzol.
hadd nyerítsen hát az a paripa örömében,
többé nem kell az ablakon, pucéron kinézzen!
(2012-02-04)