A mogyorófa álma

                Áll a mezőn, magányosan egy öreg mogyorófa. Még csemetekorában, törzse kettévált, s mintha ikrek lennének, úgy nőttek tovább. Majd az idő múlásával, hogy a fa szét ne hasadjon, a törzs részek egybefonódtak, mint a lián indái összekapaszkodtak.

Ha most valaki nézné, szemei, elé tárulna az öreg mozdulatlan fa szíve, lelke.

                Régebben, míg ifjabb volt, a törzsek, alkotta szívben, vígan játszott a napsugár, és madarak fészkei díszítették, melyekben fiókák tátogatták hatalmasra nyitott csőrüket.

De ma már, elszáradt gallyaival űz csúnya tréfát a tavaszi szellő úrfi. Próbálkozik minél többet letörni.

                - Incselkedj csak! – gondolta magában a fa. – Majd meglepődsz, ha még maradék nedveimből újra kifakadnak rügyeim, és friss vesszők serkennek!

                A szél után esni kezdett a langyos tavaszi eső. Nyomában a faágak nedvesen csillogtak, és bódító illat lengte be az egész tájat. A szél már hiába igyekezett tördelni a gallyakat.  Azok magukba szívták az éltető vizet, és úgy hajladoztak, mint újkorukban.

                A mogyorófa boldogan nyújtózott az ég felé.

                - De jól jött ez a kis segítség!  - sóhajtotta.

Megrázta magát, és a már zöld fűpázsitra hulló esőcseppekben a Nap fénye megtört, és csodálatos szivárványt hozott létre.

                - De szép! – sóhajtott megint a fa. – Érzem, itt a tavasz! Érzem, tagjaimban a kikeletet! Érzem, amint az erőm visszatér! De, jaj! Olyan magányos vagyok! – és nagyon szomorú lett megint a mogyorófa.

                Messze-távol, ahol az ég a földdel érintkezik, ott a látóhatárnál fényesen ragyogott a Nap. Onnét a messziből világította meg a párás levegőt, és csalogatta elő a szépséges szivárványt. Az öreg mogyorófa is szeretett volna ismét a Nap kegyeibe férkőzni, ezért integetni kezdett a Napnak.

                - Szervusz Nap! De rég simogattál, melengettél!

A Nap, mintha értette volna a fa gondolatát, melegségével elárasztotta az egész mezőt, ott is, ahol a fa állt. Megszárította az esőtől nedves tájat, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve átvilágította a fa szívét, onnét is kiszárítva a maradék nedvességet. A fán a gyönyör hulláma futott végig. Még gyökerei is beleborzongtak.

                Ágai végén pedig kipattant az első rügy, majd hamarosan nagy zöld bimbók lepték be, és hosszan csüngő csoportos barkák hintáztak friss vesszein.

A fekete zsákok

            A minap ügyes, bajos dolgaim után rohangálva, reggel, tömegközlekedve, szörnyű esemény szemtanúja lettem. A szembe forgalom állt. Utastársaim feje, mintha vezényszót hallottak volna, egyszerre fordultak egy irányba. Én is arra néztem, hisz az emberi természet alapvetően kíváncsi, és ez alól én sem vagyok kivétel.

            Bár ne tettem volna!

A levegő fagyos volt. Egy percig a vérem is megdermedt az ereimben. Testemet borzongás hatotta át. Az agyam lüktetett, és a szívem a fülemben dobogott.

Az aszfalton két fekete zsák hevert, nem messze egymástól. Egy kisebb, és egy nagyobb. Körülöttük autók, rendőrök. A nagyobbik zsák alól piros vér folydogált kifelé, és tócsában gyűlt össze.

            Égető vágytól korbácsolva csak arra vártam, menjünk már tovább! Csak ne lettem volna kíváncsi! De késő! Már nem lehet az időt visszafordítani. Emlékek törtek elő, lelkem legrejtettebb zugából. Felpattant egy ajtó, régi, rozsdás lakatját ledobva. Fájó, borzalmas emlékeim immár gát nélkül érték el a felszínt. Egyszer, hajdanán, majdnem így végeztem én is. De megúsztam!

Elmém láztól égett. Istenhez fohászkodtam! – Kérlek! Ha eljő az időm, ölelj magadhoz, szeress! Boldogan megyek hozzád, de kérlek, csak ne így! Ne hagyd, hogy testemet az autók roncsolják, hogy vérem a földet itassa!

Aztán visszazökkentem a valóságba. Újabb borzalmas, inkább szörnyű felismerés kerített hatalmába. – Miért? Miért pont fekete zsákkal takarják le ezeket, a drága testeket? Én ilyen fekete zsákokat használok a kukába. Szörnyű! Borzasztó! Hol az együttérzés?

            A gondolatok tovább kavarogtak a fejemben. Egyszerűen nem értettem. Felháborított! KUKA!

Valakinek szólni kellene! Nincs ez így jól! Hisz élőlények voltak! Éreztek, sírtak-nevettek, szerettek-gyűlöltek.

Aztán arra gondoltam. Ha már zsák, miért nem fehér, vagy gyönyörű aranyszínű?

            Eltelt néhány nap. Az élet megy tovább. Utam ismét arra visz. A szívem hevesen dobog! Vajon mit fogok érezni?

A hely, ahol a két test mozdulatlanul hevert, most ismét autók kerekei alatt nyöszörög. A kifolyt piros vértócsát ugyan lemosták, de én, azt hiszem, nagyon soká látom még.

            Gyarló ember módjára, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Élek!

                                                                      2005. 09.06.

Huszonkét év

Hétfő reggel volt, vagy inkább délelőtt? Attól függ, ki mikor kezdi a napot. Nekem reggel volt. Akkor keltem fel. Álomittasan kecmeregtem ki a pihe-puha ágyikómból.

A férjem már rég elment dolgozni.  Főállásban műszerész volt, mellékállásban pedig taxizott. Nem sokat láttam.

Szóval, kitápászkodtam az ágyból és elindultam a fürdő felé, ám a szoba közepéig sem jutottam el. Akaratlanul pisilni kezdtem. Csak álltam, az meg csak csorgott melegen, végig a lábamon.

Megijedtem! Mi történik velem? Azt biztosan tudtam, hogy ez nem az, aminek így első nekifutásra az ember gondolná. Másmilyen érzés volt. Vagyis, nem volt semmilyen érzés. Csak megállíthatatlanul folyt. Aztán lassan ráébredtem mi is történik valójában. Elfolyt a magzatvíz!

Elméletben tudtam ez mit jelent, de még ilyesmi sosem történt velem, ezért örömtől és félelemtől vegyes érzelmek kavarogtak bennem, és sírva fakadtam.

- Mami! Mami! – kiabáltam kétségbeesetten anyósomnak, mert azt azért tudni kell, hogy akkor még közös háztartásban laktunk férjem szüleivel.               Izgatottan rontott be a szobába: - Mi történt? – nézett rám riadtan, amint ott álltam a szőnyegen, hálóingemet markolászva, alattam a tócsa és sírok.

Amit feleszmélt, ráébredt arra mit is lát, odajött hozzám és nyugtatgatni kezdet. Ő, mint tapasztalt asszony, azonnal tudta mi a teendő.

Kicsit kapkodósan peregtek az események, mert ugyan össze volt készítve a motyóm, amit vinni kellett a korházba, de a baba előbb kívánkozott a világra jönni, mint ahogy az elő volt írva. Mert, hát ki tudja azt pontosan megállapítani, hogy egy gyermek mikor lesz kíváncsi a külső világra! Az én gyermekem két héttel előbb óhajtotta megnézni, mi van idekinn.

Anyós pajtás segített felöltözni. „Bepelenkázott”. Apósom átszaladt a szomszédba a Gyula bácsihoz, nem tudna-e befuvarozni a korházba. Ők nagyon aranyos segítőkész emberek, természetes volt, hogy segít. Így aztán bepelenkázva bekúsztam a hátsó ülésre és már indultunk is az ismeretlen felé.

Innen már nem emlékszem az eseményekre. Annyira új volt ez a helyzet, hogy nem maradt meg bennem belőle szinte semmi. Csak azt az egyet tudom, hogy másnap reggel hét órakor megszületett az én első gyermekem, egy kislány. Rózsaszín bőr, hosszú fekete haj, hurkás kezecskék, gödrös állacska, és sosem sírt. A szoptatás alatt, amíg a többi bébi mohón szopikálta mamájuk puha kebléből a finom, pocaktöltő tejecskét, addig az én kis lustikám a mellkasomon a szívem dobbanásának zenéjére édesen szundikált. Be is sárgult szegénykém. Szép kis pofikájából álmos szemek néztek rám. Búcsúzni kellett néhány napra. Betették abba a fránya inkubátorba.

Lassan letelt az idő, és a férjem, az ifjú apa, hazavitt bennünket.

Az elbeszélésekből tudom csak, hogy mikor apósom elbiciklizett a telefonfülkéhez-mert akkoriban még nem volt telefonunk-, hogy megkérdezze megszületett e már az unokája, dalolva karikázott haza a nagymamához az örömhírrel: „Van egy kis lány, Anikó,

                      Rózsás tünemény…”, mivel az a pufók, rózsaszín bőrű angyalka, az Anikó nevet kapta.

Casanova utódai (2005.10.31)

 

1725. április 2-án Velencében született egy fiúgyermek.  Beteges fiúcska volt, ezért nem is tanult semmi különöset, nem úgy, mint testvérei.

Ahogy cseperedett, különös képességeket fedezett fel önmagában. Egyre ékesszólóbbá vált, és igen erős vonzalmat érzett a női nem felé, akik szívesen vették tőle a bókokat. Mindegyiknek azt mondta, amit amaz hallani szeretett volna.

Egyre nagyobb gyakorlatra tett szert. Élete folyamán, ki is használta ezt az adottságát. Ezt a fiatalembert úgy hívták, hogy G. G. Casanova.

Ez az ifjú ember, kitanulta a hódítás legkülönbözőbb formáit. Kalandos életét nőcsábász kalandorként élte.

Kínosan vigyázott arra, hogy a szerelmi együttlétek miatt, az általa oly nagyon kedvelt hölgyek ne kerüljenek bajba. Ezért a védekezés legkülönbözőbb formáit használta. Többek között az óvszer ősét is. Ám hiába volt minden igyekezete, mert a mai állás szerint utódai köztünk élnek.

Az évszázadok alatt nagy változáson, fejlődésen mentek át, de Casanova tipikus jegyeit nem tudták levetkőzni. Külsőre sármosak, igaz alkatra különbözőek. Az ékesszólás alapelemük, az írói véna elengedetlen követelmény, szókincsük vetekedik a leghíresebb írókéval.

Mindegyik hölggyel – mert a gyengébbik nemet ők így hívják -, sajátos, egyedi hangot öltenek. Ugyanúgy összetörik a cserbenhagyott nők szívét, mint ősapjuk. Abban azonban különböznek az akkori Casanovától, hogy a hölgyeknek nem csak a szívüket törik össze, hanem meglopják a lelkület is, és megalázzák őket a goromba, nyers elutasítással.

A világ változik. Így manapság nem kell száműzetésbe menekülniük ezekért, a tettekért, mint annakidején szegény elődjüknek.

Sokszor csak egy kis erőfeltöltés a célja a hódításnak. Aztán mikor úgy érzik, hogy a kapcsolat egyre erősebb, egyre több mindent tárnak fel életükből a hölgyek előtt céljuk elérése érdekében, meghátrálnak. Igyekeznek minél több hibát a hölgy szemére vetni. Mindenbe belekötnek, csak, hogy végre kiszállhassanak a veszélyessé váló kapcsolatból.

Veszélyes! Talán érzelmileg érintetté válnak, és ez pedig nem céljuk. Így aztán írói vénájukat feltöltve, goromba hangnemben lerázzák a hölgyet. De mint ősük is, időnként a mai modern Casanovák is találkoznak olyan hölgyekkel, akik idejekorán észbe kapnak, és nem hagyják magukat. Saját fegyverét fordítják Casanova ellen. Ez végképp felbőszíti a csapdába került „vadat”, mert, hogy Casanova kerül a vad szerepébe.

G. G. Casanova, ha ma élne, igen csak álmélkodna. A modern világ technikai vívmányainak segítségével ki sem kellene lépjen a szobájából, és az üldöztetéseket is megúszhatná.

A mai Casanovák, a számítógépek világában, a Net segítségével a világ bármelyik táján hódíthatnak büntetlenül.

Persze azért általánosítani nem lehet, hiszen ez nagy hiba lenne.

Egy biztos! A Casanovák kihalhatatlanok. Az évszázadok alatt, az alapvető tulajdonságok nem változtak. Lehet a változás bármilyen méretű, a nők mindig is szeretni fogják az ékesszólást, hódítást, az udvarlást, amivel lelküket simogatják, és ez életben tarja Casanovát.

Miért?

Az úton egyedül ballagok. Vállamat nyomja a hosszú, közösen leélt életünk.

 Tavaszodik!

Magamba szívom a friss, ébredező természet édes illatát. Lelkem megújul tőle. Fellobban a láng. A tavasz varázslatos, érzéki hangulata megérintett.

Elmerengek!

Szédülve botorkálok a hajnali csendben. Keresem régi önmagam, aki ifjú, vidám és bohó voltam. Akinek az élet egy nagy, vidám forgatag volt, aki áttáncolt sok, sok éjszakát.

Keresem arcodat az emlékeim között, mikor velem táncoltál. Kezed a kezem fogta, s ajkad az ajkam csókkal érintette.

De, jaj!

Ezek a legszebb emlékeim, s fáj, ha rájuk gondolok! És már nem táncolunk.

Az úton egyedül, fáradtan, magányosan botorkálok, ki mint ha részeg lenne, megszédültem az érzelmek heves rohamától.

Közeleg a nap, a dátuma annak, midőn kimondtuk: I G E N! M I D Ö R Ö K R E!

De mára már eltűnt a varázs. S nem vettük észre, hogy szép lassan elmentünk egymás mellett. Miért hagytuk, hogy így legyen?

                Gondolkodom!

Mit tegyek, hogy a varázslat feléledjen, hogy a szikra újra lobbanjon?

Lelkem kalitkába zárva csapong. Szabadulna, de fél! Mi lesz, ha meglátják mély barázdáit? Segítségért kiált.

Simítsd ki ráncait!

                                                                                                                                                                                   2006. 03. 29.