ANYA VERSEK

 

Sírok között

 

Lángoló gyertyáktól megvilágított

Sírok között,

Éjszakákon át, vijjogó varjúként

Anyókák élnek.

Söprűjüket suhogtatva

Sebesen szállnak,

S riogatják az arra tévedőket.

De én nem félek,

Ezektől az égi lényektől,

Bár vijjogjanak, ahogy csak bírnak.

Én csak kereslek! Csak kutatlak!

Hiányzol!

                                  2005. 11. 01.

 

Kép a keretben

 

Megsárgult fotó, arany keretbe foglalva,

Melyből kedves arcú nő tekint reám,

Némán nézem az arcképedet, édesanyám.

 

Éjjelente, álmaimban hozzád futok,

S ölelő karjaid közt megbúvok,

S szemeimet pár percre behunyom.

 

Puha kezed, kezem simogatja,

Selymes hangod, lelkem megnyugtatja,

Édes ajkaidról, pille szavak szállnak.

 

Szállnak a szavak a légben,

Mint ezernyi pillangó a szélben,

Hárfahang muzsika ez nékem.

 

Nappal is álmodom rólad,

Emlékeket keresve a múltban,

Melyeket elnyelt a feledés kútja.

 

Kezem nyújtom a víztükör felé,

Csillogó könnyem hull belé:

Segíts! Oly nehéz az emlékezés!

                             2005. 10. 04

 

 

 

Gyermekkorom

 

Ó! Te kegyetlen gyermekkorom

Miért fájsz ma is oly nagyon?

Ha emlékeim közt kutatok,

Csak fájdalom s keserűség mit találok?

 

Kisgyermek koromban, az élet

Csúnya tréfát űzött velem.

A rút halál szemet vetett anyámra,

S elrabolta tőlem.

 

Azóta üresen tengetem életem,

Mert tudatom elzárta azt a gyermeket,

Ki akkor oly nagyon szenvedett

S könnyeivel locsolta a keresztet.

 

Lelkem sebei már kérgesek,

Bár ha gondolataim haza tévednek

Fájón zokogva tör elő a kisgyermek,

S vakon keresgél szép emlékeket.

 

Felrémlik neki egy patak és egy ház,

Hol édesanyja várt reá.

Reszketve áll a kisgyermek,

S félőn nyújtja kezét, hogy átölelje.

 

A mozdulattól hirtelen eltűnik az emlék,

Feledés fátylába burkolódzik, hogy elmehessék.

Elmegy s itt hagy engem egymagam,

Hogy járjam utam untalan.

 

Itt vagyok, magam vagyok.

Fájó lelkem testet ölt.

Már látom magam a tükör előtt

Ki mintha messziről jönne,

Fáradt s elgyötört.

 

Megrázom magam, ÉBREDJ!

Dolgod van még, mit el kell, hogy végezz!

Szemem megcsillan, nézi a tükörképem,

Ejnye! Te bolond, győzd le az emléket!

 

 

 

Felszabadult, megkönnyebbült fájdalom

             / Mindenszentekre /

 

Telefon kellemetlen hangja veri fel

A még álmosan nyújtózó, reggeli csendet.

A vonal túlsó végén, szomorú nő hangja:

- Nincsen már köztünk! Az éjjel elköltözött!

 

Az nem lehet! Villant át agyamon, s

Szívem hevesen dobogva pumpálta

Lüktető vérét az agyamba.

 

Hol születtem, s édesanyámat elvesztettem,

Hová máskor lábaim örömmel vittek,

Most fájdalommal érkeztem.

 

Elment egy drága, önzetlen lélek,

Kinek hálámat leróni nem siettem, s

Immár örökre adósa lettem a köszönettel.

 

Ment a gyászmenet, s közben a Bányászinduló

Érces hangja szívszaggatón szállt a légben.

Zokogás, jajveszékelés közt, fokozódott bennem,

Bugyogott, kitörésre készen a fájdalom,

Mely immár harmincöt éve emészt.

 

Majd kitört, mint forró lávafolyam,

Megállíthatatlan könnyzuhatagként,

Az ájulás határáig.

 

Drága testét elhantolták, a csendes lelkek birodalmán.

Irigylem! Mert immár, Ő!

Találkozhat egy másik lélekkel,

Mely után én csak vágyakozom,

S kinek hantját ápolta, hosszú éveken át.

 

Zavarodott elmém, a könnyzápor

Csitulásával, tisztulni kezdett.

A beteges fájdalom, lelkem

Krónikus sebei, gyógyulni látszott.

 

A drága, önzetlen testet elhagyó

Lélektől immár búcsút véve,

Újra éltem egy rég feledett búcsút,

Mit akkor még nem értettem.

 

Most felnőtt fejjel, visszautaztam az időben,

Újból jártam a poklok, poklát, a fájdalom útját,

S végre megtaláltam,

A Gordiuszi – csomóként megkövült

Fájdalmat, s elbúcsúzhattam, elengedhettem

Anyám béklyóba zárt lelkét.

 

Végre békében nyugodhat,

Angyalokkal táncolhat,

Mosolyoghat reám a Mennyből,

Hol Istenünk s Teremtőnk,

Öröklétet ajándékozott néki.

 

Hazatértem! A fájdalom megmaradt

Lelkem mélyebb rétegeiben,

Ám ez a fájdalom már békés, nem zabolátlan.

Kebelben a szív megnyugodott, s ha

Anyámra gondolok -Végre! -, öröm,

És melegség járja át testem.

 

Felszakadt, s megkönnyebbült a fájdalmam!

 

                                                    2005. 10. 16.

 

 

Fekete mozdonytest

            (Majd! )

 

Egy hideg őszi napon,

Mozdonyfüttytől hangos a peron,

Szívem bizakodóan dobban egyet,

Hisz-e hang, többé már nem hiteget.

 

Lelkem immár, mint háborgó óceán,

Űzné, hajtaná a vonat mozdonyát,

Melynek fekete teste zakatol és pöfög,

S a síneken öregesen döcög.

 

Sietős az utam, haza megyek,

Hívnak távoli dombok s hegyek,

És a völgybe ágyazott falucska,

Hol szüleimmel együtt daloltam.

 

Most anyácskám sírjához igyekszem,

Hogy bánatom s örömöm mondjam el,

Reszkető kezemben fehér gyertya várja,

Mikor teszem végre, anyám sírjára.

 

Az imbolygó sárga lángocska,

Anyám lelkéért lobog majd, s

Minden lobbanása egy, egy sóhaj lesz:

- Találkozunk mi még, majd odafent!

Szemeim könnyektől lesznek nedvesek,

S vörös lombú fák majd felém intenek:

- Menj nyugodtam dolgodra,

Mi őrizzük, vigyázzuk tovább Édesanyádat!

                                         2006. 10. 21

 

    Az érem két oldala

 

   Ültem, az ágyad szélén s néztelek,

   Néztem törékeny termeted,

   Mit a betegség felemésztett.

   Láttalak édesanyám, az élet küszöbén,

   Melynek egyik felén épp,

   Hogy született egy gyermek,

   A másik oldalán, már várt rá a halál.

   Szememben "öröm" könnyek,

   Hogy foghatom puha, lágy kezed,

   S segíthetek az úton,

   Menni, menni fel a

   Mennyekbe!

                                  2006. 08. 18

 

Anyák napján

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Édesanyám, mert elhagytál.                                                                    

Hiányodtól lelkem reszket,

S nyílt sebként lüktet.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Anyám miét hagytál árván?

Hol gyermekkorom tengettem,

Onnét messze elkerültem.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Édesanyám, mert elhagytál.

Emlékképek, ha gyötörnek,

Szemembe könnyek szöknek.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Anyám miért hagytál árván?

Szeretném látni arcodat,

S hallani édes hangodat.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Édesanyám, mert elhagytál.

Ha tehetném, sírodhoz elmennék,

Egy szál virágot fejfádhoz letennék.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Anyám miért hagytál árván?

Tudom, ha egyszer meghalok,

Hozzád visznek az angyalok.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Édesanyám, mert elhagytál.

Tudom a mennyben, lakozol

S vársz rám, míg meghalok.

 

Anyák napján a szívem nagyon fáj,

Anyám miért hagytál árván?

Ha a földön dolgom végeztem,

Sietek, hogy foghassam a kezed.

 

Anyák napján szívem nagyon fáj,

Édesanyám, mert elhagytál.

Hiányodtól lelkem reszket,

S nyílt sebként lüktet.

                                    2003. 06

 

Álom

 

Álmomban álmot láttam,

Egy angyal szállt az ágyamra.

Kézen fogott és repített,

Oda, hol megszülette.

 

Gyöngyvirágos kertben,

Vidáman kergetőztem,

Mikor anyám kiáltott:

- Édes lelkem!

Gyere hamar az ölembe!

 

Szaladtam nevetve,

Ölelő kezeibe,

Boldogságtól csillogón néztem

Meleg, zöld szemeibe.

 

Rám nézett, s én megborzongtam,

Szelíd mosolya lelkem simogatta.

Régóta vártam ezt a percet,

Hiszen édesanyámat nagyon szerettem.

 

Puha, meleg kezeivel,

Sima hajam kócolta,

Forró ajkaimmal,

A szeretetet rá csókoltam.

 

Ám jött az angyal, angyal szárnyán,

Szólt hozzánk, csengő hangján:

- Lejárt az idő, menni kéne,

A Mennyországba haza kell, térjek!

 

Fogta kezem, s repített,

Az ágyamba épp csak beleejtett.

Puha ágyam melegsége,

Olyan volt, mint anyán ölelése.

 

Többé már nem félek,

Hisz örökké velem van anyám,

Karjai közt szendergek,

S karjai közt ébredek.

                               2003. 05.