Haibun, olyan rövid, tömör szöveg, amely a haiku által rögzített pillanatképet fogalmazza meg. A haiku és haibun együtt egy külön műfajt – verses útinaplót hoznak létre, melyben több haikuvers szerepel.
A kíváncsiságtól hajtva én is kipróbáltam őket.
Íme, néhány kísérlet:
Télnek közepén
A nő felveszi kabátját, és kilép az ajtón, ki a szabadba. Az esti eső tócsái még ott fénylenek az utca kátyúiban.
Az égbolton madarak röpdösnek, a villanyvezetéken tollászkodnak, s az ágakon trilláznak.
Éneklik a tavaszt, a kikeletet:
Késő este van. A pislákoló lámpa fénye megvilágítja a konyhaasztalra boruló gyermeket. Kezéből kiesett a toll, a füzetben elmosódott írás.
Hosszú haja lágyan elterül, félig takarja még kerekded arcát. Elaludt a lecke fölött.
Nehéz feladat súlya nyomja vállát. A most, jövője:
Asztalra borult
A jövő. Lámpa fénye
Álmát vigyázza
Kacsa a vízen
A nyári napsütésben a parton, két félmeztelen alak játszik. Talán apa és fia! Az idősebb a kavicsok között keresgél, majd amit talál a vízre dobja, amely a felszínen bukdácsolva fut tova. Kacsázik. A gyermek kacag:
Frissen gereblyézet, feketeföld körül emberek állnak. Középen pap. Vörös láng kap életre. Ropog a tűz, szikrák pattognak szerteszét. Fehér füst száll a kék égre:
Fekete, láng, kék,
Fehér tollú madár száll /
Megtisztult lélek
Nonszesz
Az ember kinéz tízedik emeleti lakása ablakán. Mit lát? Szürkeséget. Aszfalt fedi az utakat, beton a járdát. Macskakövek borítják a tereket. Hát az aszfaltra, betonra, macskakőre, dézsát tesz, ebbe ültet fát, virágot:
Kora reggel, az épp felszálló sötétségben útjára indul a bánat. Addig volt jó, míg aludt az öregember. Görnyedt hátát a padon pihentette. De indul az élet, tovább kell menni. Nem nézik jó szemmel az emberek a parkban alvó, mocskos, koszos alakot. Lépteit a park kavicsos útján vezeti, s a kavicsok, e súlyos léptek alatt vele együtt jajonganak eltékozolt életén:
És akkor következzen egy verses útinapló, amiről a haibun jellemzésekor már beszéltem.. Megpróbálom megmutatni, hogyan is nézhet ki egy ilyen írás. Az is igaz, ez az írás nem a természetről szól, hanem egy sokkal hétköznapibb utazásról.
Azért remélem ebből is látható, érthető e műfaj sajátossága, szépsége:
A sál
Ma végre nyakamba kötöttem a selyemsálam, amit tőled kaptam, még akkor, amikor először találkoztunk. Vagyis, ez idáig az egyetlen találkozásunkkor. Lágy, könnyed, vidám, de nincsenek harsány színei. Ezért esett rá a választásom. Félig meddig önkéntelen választás volt. Valami megmagyarázhatatlan, benső kényszer vezette kezem hozzá. Talán a könnyű tavasz, amely, ugyan még csalóka volt, kellett a hosszabb ruha, de már elég meleg volt ahhoz, hogy inkább a könnyedségre fektessem a hangsúlyt. Legalább az öltözetem legyen könnyed, vidám, ha már az, amire készülök, félelemmel tölt el. Pusztán, csak egy egyszerű orvosi vizsgálatra készülök, ami másnak biztosan meg se kottyan, de én nem vagyok egyszerű eset. Nálam mindig, minden komplikált, dupla idő, és tennivaló. Sokszor orvost próbáló is. Magamról már nem is beszélve. Persze, egyedül, kísérő nélkül megyek. Ettől árvának érzem magam.
Aggódom. A gyomrom néha görcsbe rándul. Gondolataim ide-oda cikáznak. Vagy ébren megkínoznak, és akkor gyorsabban szabadulok, vagy altatnak. Ez majd ott derül ki, menet közben. Szóval, nem tudni mi vár rám:
Az eseménynek megfelelően öltözködöm. Nadrág, hosszú póló. Még új. Tegnap vettem. Liláskék. Jaj, úgy örültem neki, amikor sikerült ráakadnom a sok más póló között. A sál, amit választottam, minden ízében harmonizált az öltözetemhez. Passzolt a ruhához, és a kabáttal is hangsúlyban volt.
Amikor kabátom gallérja alá kötöttem, még nem gondoltam, hogy ilyen hihetetlen, kellemes érzések fognak a hatalmukba keríteni.
Elérkezett az idő. Menni kell. Már nincs vissza út. Ahogy kiléptem az ajtón, a tavaszi szél táncba hívta sálam, amely nem kérette magát, azon nyomban légies, pilletáncba kezdett. Arcomhoz ért, simogatta, szívem felett egy pillanatig megpihent. Hirtelen, jóleső melegség öntötte el a testem. Rád gondoltam. Rád, aki saját kezűleg, nekem, csak nekem készítette ezt a sálat. Odaát, a határ túloldalán. Jó néhány éve már:
Selyemsál lebben.
Gondolatot ébreszt, mely
Száll határon át.
Gondolatom hozzád szállt drága barátnőm. Hozzád, akit oly ritkán láthatok, és aki most mégis itt vagy velem, az emlékeim segítségével, gondolataimban és lelkemben. És jó érzések öntenek el. Újra, és újra. Hogy milyenek? Gyengédek, féltők, gondoskodók, szeretők, önzetlenek.
Megérkeztem célomhoz. Várni kell. Hiába voltam pontos. Hát várok. Nem tehetek mást. Fél óra. Egy óra. Kezdenek ideges, ingerült, kellemetlen gondolataim úrrá lenni rajtam. Egyedül vagyok. Miért kellett iderendelni ilyen korán? Fázom. Éhes vagyok. Még jó, hogy fizetés nélkülit kértem mára, mert így be sem érnék a munkahelyemre:
Az idő halad.
Gondolatok születnek.
Tehetetlenség.
Közben az emberek jönnek, mennek. Vékony, sovány, formás, duci. Ízlésesen, és ízléstelenül öltözött kismamák jönnek, majd távoznak. Orvosok, nővérek sietős léptekkel haladnak el előttem. Utánuk nézek. Jobbra, balra. Jobbra, balra. Szinte szédülök.
Az élet megy, meg
Nem áll. Várakozik a
Magány. Jeges kéz.
Ismét eltelt egy óra. Fizikai tüneteim sokasodnak, erősödnek. Éhes vagyok! Fázom! És jaj, a fülem! Otthon kéne lámpáznom, hogy a süketségem elmúljon! Pisilni kell! De nem megyek, majd, csak ha jönnek értem, majd akkor. Elálmosodtam. Behunyom szemem, de mindig jön és megy valaki, akiket meg kell, nézzek. Eszembe jut a sál, és vele együtt Te, barátnőm. A melegség megint elönt. Jó, hogy itt vagy velem. Megnyugtat. Bár, az igazság az, én már azt sem bánnám, ha levágnák a lábam, vagy kivennék a méhem, csak már történne valami! Szörnyű ez a várakozás!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Ráncos arccal néz
A napba. Kendő fedi
Petyhüdt karjait.
(anyó)
Szúette öreg
Kalap ül ősz fején. Fél
A napszúrástól
(apó)
Lassú, unalmas
Munkával telt el a nap
Versek születtek
Már nem süt a nap
Helyébe szürkeség lép
Élénkülő vér
Olvadt aszfaltban
Méretes cipő nyoma
Estére kihűl
Tikkadt verejték
Cseppje, bágyadtan csurran/
Dolgos kéz törli