Szabó Gitta: Rozi

     A nap ezer ágról sütött. Éppen hazafelé tartott a munkából - mindig korán végez-, így sokkal nagyobb kedve van sétálgatni, kirakatokat nézegetni. Vásárolni nem sűrűn szokott, hiszen a részmunkaidős fizetésből nem telik túl sok mindenre. Megállt egy aprócska könyvesbolt bejáratánál. Bekukkantott. A benti félhomály, egy-két ember nézelődött, keresgélt, jobbára a leárazott könyvek között. Arrébb lépett, és a kirakatban kezdte szemlélni a kínálatot. Ahogy bámészkodott, véletlenül megakadt a szeme a tükörképén: „Te jó ég! Hogy nézek ki?” – szörnyülködött. Haja csatakos volt az izzadtságtól, arca kipirosodott, és verejtékcseppek sorjáztak lefelé a fülétől egészen a nyakáig, ott elvesztek a hurkái között. „Rémes!” – állapította meg ismét. Elment a kedve a sétálgatástól. Táskáját megigazította a vállán, és indulni készült, mikor észrevette, hogy kissé távolabb egy korabeli hölgy kitartóan nézi. Úgy tett mintha nem látta volna meg, és gyorsan elviharzott mellette. Ám a kíváncsiság úrrá lett felette, izgatta, vajon miért bámulja ennyire?

A melegtől és a mozgástól egyre jobban izzadt. Sosem bírta a nagy meleget. Megállt, hogy egy kis vizet igyon, és vászon zsebkendőjét benedvesítse, és megtörje arcát. Közben, óvatosan körbekémlelt. A nő tartotta a távolságot, de követte őt. Ettől ideges lett – Vajon mit akar tőlem? Nem is tudom – mélázgatott -, valahogy olyan ismerősnek tűnik!

     Alaposabban szemügyre vette követőjét. Ápolt külső, inkább soványnak mondaná. Csinos, de nem hivalkodó az öltözéke. Könnyed, lilapöttyös, rövid ujjú, nyári ruhája térdéig ért.  Lábain lila szandál. Smink semmi. Ez tetszett neki. Őszülő, barna haját kontyban tartotta.

Mire végigmérte a nőt, az ott állt előtte:

- Szervusz! Megismersz? Rozi vagyok! Kovács Rozi!

- Nem! Az nem lehet! Hogyan? Te jó ég! Rozi!

A csodálkozástól tátva maradt a szája. Csak nézte Rozit, az ő legjobb barátnőjét, akitől oly messze sodorta az élet, de sosem feledkezett meg róla, az esti imáiban mindig gondolt rá is.

- Rozi! – ölelte magához a törékeny nőt.

- Ildi! Én azonnal megismertelek. Nem sokat változtál.

- Rozi, Rozi! Én, én nem is tudom… - csuklott el Ildi hangja. – Mióta is?

- Harminc éve.

- Harminc éve? Atya ég! – szörnyülködött Ildikó. - Ráérsz most? Leülhetnénk egy kicsit beszélgetni, ha már így összefutottunk.

Rozi idegessé vált. Ruháját kezdte gyűrögetni, majd ujjait ropogtatta.

- Nem igazán! Csak megláttalak és szerettem volna köszönni neked. Még vásárolnom is kellene, mielőtt az otthon kapuit bezárják. Már így is késében vagyok. Csak hétig kaptam kimenőt. Olyan rég voltam az utcán, gondoltam jó idő van, most sétálgatok egy kicsit. És mivel nyugdíjas bérlettel olcsóbban utazhatok, így elkéredzkedtem. Jó volt egy kicsit kiszabadulni a sok bolond közül.

- Otthon? Nyugdíjas bérlet? Bolondok? Rozi, mi történt?

Rozi nem válaszolt. Elővett egy gyűrött papírdarabot, tollat, és valamit írt rá, majd átnyújtotta Ildinek. Ezután hátat fordított és egy szó nélkül távozott. Még csak vissza sem pillantott!

Ildikó lassan tért magához; - Hihetetlen! Biztos csak álmodtam, vagy káprázott a szemem ettől a nagy hőségtől! De még sem! Hiszen itt van a cetli, amit a kezembe nyomott!

     Remegő kézzel nyitotta szét a papírost. Egy telefonszám volt rajta, és Rozi neve. Megrázta magát, és korát, súlyát, fáradtságát meghazudtoló lendülettel indult hazafelé. Gondolta, még ma felhívja Rozikát. De, nem így történt. Hazaérve még mindig hitetlenkedett, még mindig nem merte elhinni, ami történt vele, hogy ennyi idő után, a nagy semmiből előkerüljön elveszettnek hitt barátnője, ez egyszerűen nem fért a fejébe! Emlékszik, nem sokkal az általános iskola befejezése után Rozi szüleit baleset érte. Mindketten odalettek! Mivel Ildikót az élet a városba sodorta, ott tanult tovább, így elkerültek egymás mellől, és soha többé nem hallott Rozi felől, pedig eleinte még érdeklődött a volt osztálytársaknál, de azok nem tudtak semmit mondani neki. És tessék, most itt van teljes valójában!

    Izgatottan járkált fel, s alá aprócska lakásában. Megnézte a papírt, letette, majd ismét kezébe fogta, forgatta, majd letette, aztán a telefonhoz lépett, de végül is nem tárcsázott: „Áh, majd holnap! Ilyenkor már nem illik telefonálni. Inkább lefekszem, nagyon kimerültem.”

 Nyugtalanul aludt. Álmában visszarepült az időben, és átélte az óvodai, általános iskolai éveit, annak kellemes és kellemetlen történéseit. Látta Rozit is. Zárkózott, duci kislány volt, de a legjobb barátnő a világon. Milyen csinos kis nő lett belőle! Vajon mi történt vele? Mintha kicsit zavart lett volna! Nem baj, meg van a száma, mostantól sokat fogunk beszélgetni. Biztosan neki is rengeteg mesélni valója van!

     Reggel szinte kiugrott az ágyából, még a vekker csörgését sem várta meg. Hajtotta az időt, hátha előbb lesz vége a munkaidejének. Amint az óra mutatója elérte a tizennégy órát, szaladt is az öltözőbe. Magára rángatta utcai ruháját, és mint a szél viharzott ki a gyárból.  Sietett haza, hogy végre telefonálhasson.

- Halló! Pszichiátria! Mi tetszik?

- Khm! Jó napot kívánok! Kovács Rozáliát keresem!

- Ki keresi?

- Ildi vagyok! Havasi!

- Önnel találkozott tegnap Rozika? Azóta csak magáról beszél. Megadom a címet, ha gondolja, meglátogathatja. Sokat jelentene neki, hiszen nincs senkije a világon. Az utcára is alig megy ki – mondta egy kedves, női hang.

- De, hát…! Miért? Mi baja Rozinak?

- Jöjjön el hozzá, és remélhetőleg Ő maga fogja elmesélni.

- Rendben! És köszönöm szépen!

Szép, kerek betűkkel írta fel a címet, hogy biztosan el tudja majd olvasni. Sajnos mostanra már, elfolyóssá vált az írása, úgy fájnak az ujjai.

     Vasárnap délután, úgy három óra körül megnyomta az intézmény hatalmas, vasrácsos kapuján a csengőt.  A kapu nyikorogva tárult fel, és engedte be Rozika világába, aki már izgatottan várta. Gondozója bekísérte őket a társalgóba, melynek falait békét, nyugalmat árasztó pasztellszínek díszítették, ablakai pedig egy csodálatos, fenyőkkel teleültetett parkra nyíltak. Ilyenkor, kora délután az intézményben csendes pihenő van, így senki sem zavarta a két nőt az ismerkedésben. Mert bizony, eleinte csak bátortalanul méregették egymást, jelenlegi életükről beszélgettek. Majd ahogy telt az idő, és a nap is aludni készült, egyre jobban merültek el a múltban, mígnem egyszer csak Rozika megnyílt, és mesélni kezdett:

- Tudod - kezdte könnybelábadó szemekkel -, mikor a szüleim…

- Igen!?

- ...Szóval… összeroppantam! Nem volt se testvérem, se rokonom, így bekerültem a neurológiára. Mivel gyógyszerekkel sem tudtak mély bánatomból kimozdítani, idehoztak, ebbe az intézetbe. Itt jó nekem! Átadhatom magam a fájdalmamnak. Senki nem akar meggyőzni, lebeszélni. Békén hagynak.

Ildikó szemeiből is eleredtek a könnyek.

- Édes, drága Rozikám! – zokogta, és barátnőjét magához vonta, és ölelte, mint aki soha többé nem akarja elereszteni!

     Rájuk köszöntött az est. Már a csillagok is az égen fénylettek mire Ildikó hazaért. Otthon leroskadt karosszékébe, és csak bámult maga elé. Nehéz volt a szíve, de boldog! Boldog, mert olyasmit kapott, amiről álmodni sem mert. Rozika által visszakapta gyermekkorát, vele együtt elfelejtett emlékeit. Megnyílt számára az út, ami visszarepíti múltjához.

2013-04-09