Bujkáló pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, az orgonabokor árnyékában éldegélt egy árva pillangólány. Az orgonabokor az erdő szélén állt, és amikor dús, lila virágait bontogatta, és ezernyi méhecske dongta körül, olyankor a pillangólány szíve nagyon boldog volt, hisz ily csodás muzsikát ritkán hall a haladó lélek.

     Boldogságát az is tetézte, mikor a hajnal harmatcseppeket hagyott a virágok szirmain, a faleveleken, a fűszálakon, és amíg a nap fel nem szárította, csupa gyöngy volt az egész környék, ameddig a szem ellátott. Talán még azon túl is!

     A pillangólány nagyon szerette ezt az évszakot, de ugyan így szerette a nyarat is, a hirtelen záporokkal, zivatarokkal együtt. A szél jó barátja volt, mert amikor a kis pillangó szomorú volt, azonnal fújni kezdett, és a felhőket pajkosan terelgette, egészen addig, amíg a különböző figurák, formák hatására, amit a felhők alkottak, a pillangó végre jó kedvre derült.

     Most is így tett a szél. Fújt és terelgette a felhőket, akik boldogan álltak össze. Hol egy labdát, virágot, hol egy másik pillangót figuráztak. Ez volt a kedvenc! Ezen a napon a felhők új alakzatot hoztak létre. Egy sütőlapátot. Mikor a pillangólány meglátta, kicsi szíve nagyot dobbant és szemeiből potyogni kezdtek a könnycseppet. A szellő nem értette mi történt, a felhők is megijedtek, és szorosabban bújtak egymáshoz, majd eleredt az eső. A szellő lecsücsült a lila orgona egyik ágára, és a pillangót nézte.

  -Miért sírsz? Nem tetszett a játékunk?

     -Ó, kedves szellő! Nagyon is tetszett!

     -Akkor miért sírsz ily keservesen?

     -Tudod, erről a sütőlapátról eszembe jutottak a régi szép idők, amikor még az én drága nagyanyóm a kemencében kalácsot sütött nekünk minden reggel. Erre a friss illatra ébredtünk mindig. Anya pedig, meleg kakaót töltött a kis pohárkánkba. Csuda jó volt!- sóhajtotta pillangó.

     -És, és miért nincs ez már így? Miért élsz itt egyedül az orgonabokron?

    -Tudod, egyszer, egy madárcsapat került az otthonunk közelébe. Az egyikük, talán egy fióka, valahogy észrevette a kemence kéményén felszálló füstöt, és kíváncsiságból bedugta csőrét az öreg diófán lévő otthonunkba, és mikor meglátta nagyanyót sürgölődni a sülő kalács körül, hangos csiviteléssel odahívta a többi maradat is.

Nagy riadalom lett úrrá rajtunk. Anya, hogy mentsen engem, egy üres dióhéjat borította rám, és megtiltotta, hogy egy hangot is adjak. Mikor végre csend lett, kibújtam a dióhéj alól. Senkit sem találtam a házban. Nem bírtam ott maradni tovább, így elköltöztem, remélve, hogy találok majd valakit társnak.

     A szél tátott szájjal hallgatta a kis pillangó meséjét, majd hirtelen így szólt:

    -No várj csak! Láttam én nem messze valamit, aminek talán örülni tudsz. Mindjárt idefújom hozzád. Magára hagyta a kis pillangót, aki már felszárította könnyeit, és kíváncsian várta vissza a szelet. Nem kellett sokáig várnia, mert barátja már érkezett is, és egy dagadt bábalakot fújt maga előtt. A pillangólány előtt letette az ágra. Az ajándék mozgolódott, fészkelődött, mígnem egyszer csak kinyílt és egy csodálatos pillangólegény bújt ki belőle. A két pillangó örömükben táncra perdült. A szél keringőzött körülöttük, és a felhők egy hatalmas szívet rajzoltak az égre.