Szabó Gitta: Remeteség

Hatalmas kereszt áll a hegytetőn. Felette az égbolt, alatta a mély, hol zsong a gőg, leng a szmog, s az ember mind harácsol. A hegy oldalából, intő ujjként kinyúlik egy hatalmas kőszikla, egészen a város fölé, s választja szét a pokol bugyrát a mennytől. A szila sík területére egy aprócska viskót építettek. Jó rég történhetett, mer a viskó bizony elég rozoga volt már. Gerendáit kikezdte az idő, a szú, és a termeszek is szeretettel látogatták. Ám, hiába volt a kunyhó rozoga, mégis takaros, tiszta. Látszott rajta, hogy lakója van, aki gondozza. A házikó mellett friss ágyások, bennük üde, zöldellő magoncok. Egy aprócska öregasszony, fején virágos kendő, görnyedt háttal hajol a vetés fölé s beszél a kis növényekhez, melyek törékeny kezei által cseperednek. Mosolyogva kiegyenesedik, s ellép az ágyásoktól. Megáll, majd újra lép tétován s elmerengve. Gondolatai az ágyásokról a múltba repítik. Oda, mikor még fiatal volt, üde és csodálatos. Mert a fiatal, mind csodálatos. Emlékszik, a férfiak utána fütyültek, kurjongattak, ha lenge nyári ruhájában elhaladt mellettük. Volt, hogy rájuk kacsintott, volt, hogy pilláit rebegtette egyik, másik napbarnított, izmos, sima hajú Adoniszra. De csak játszott. Sosem tett volna többet. Nem illett. Egyszer állt csak meg, de akinek kedvért megállt, ő lett a párja, védelmezője, hites ura. Hirtelen megjelent előtte a templom, ahol esküvőjét tartotta, hol halott urát siratta, hol családja hamvait szétszórta. De akkor, az esküvőn, még mindenki ott volt. Szülők, testvérek, rokonok, szomszédok. Milyen béke honolt akkor még az öreg gerendák között!

Aztán minden megváltozott. Az emberek gonosszá váltak. Zsarnokság, gyűlölködés lett úrrá a világon. Tankok, ágyúk, géppuskák dalolták a halál dallamát. Az ő szerelmetes ura is ennek lett áldozata. Megrázta magát. Megborzongott. Inkább nem emlékszik tovább! Csak fájdalmat okozna magának.  Fejét a kereszt felé fordította, mely, mint kőszobor, töretlenül állt a világ felett, várva a végső órát. Anyóka tekintete felfelé kúszott a kereszten, fel a magasba, hol angyalok játszanak hárfáikon, s a mennyország kapujában várja őt rég elvesztett hites ura. Haza várja. Haza, hol a szabadság s szeretet kézen fogva jár.

Mikor családja utolsó tagját is eltemette, nem volt többé maradása az emberek között. Félt a tülkölő autóktól, még a biztonságos kerítés mögött is. Civakodások, lopások, betörések. Sok rémisztő hírt hallott. Már a templomba sem érezte magát biztonságban. Vágyott szerettei után. Egyre csak imádkozott, kérte a Mindenhatót, segítsen rajta. Egyik éjjel olyan erős álma volt, hogy hatására kipattant az ágyból, és mint valami kerge jószág izgatottan járkált a házában. Majd előkerült a kamrából egy utazótáska, és lelkesen pakolni kezdett a nagy útra. Elindult. Nekivágott egy hosszú és nehéz útnak, fel a hegyre, azon a szűk ösvényen, ahol minduntalan a ruhájába akaszkodtak az ágak, mintha marasztalni akarnák őt. De csak ment. Eltökélt volt. Nem érzett szomorúságot. Sőt. Számára is hihetetlen, de öröm költözött a lelkébe. Útján elkísérte a jó öreg Hold, aki az Ő kedvéért, kerek orcáját öltötte fel, s világította meg az ösvényt.

Már idejét sem tudja mikor volt ez, de az biztos, sok telet élt már át ezen a békés helyen, a kősziklán. Mindene megvan, ami csak kell a remete élethez addig, míg a Magasságos el nem szólítja. Örökre!

Budapest, 2017-05-21