A hósapkás paprika

     Tücsök és anyukája egész nyáron lelkesen öntözték a paprikapalántát, amit Tücsök segített elültetni még a tavasszal, egy szép nagy virágládába az erkélyen. Reggelenként épp csak felöltözött és már szaladt is, hogy megnézze vajon mekkorát nőtt az éjjel kedvenc növénykéje.  

     - Jó reggelt! – köszöntötte illedelmesen a kislány a szép zöld leveleket, majd megsimogatta apró kezeivel.

Nem is maradt el a jutalma. Ahogy a Nap egyre tovább melegítette a növényt és a langyos eső lágyan, lemosta róla a rátelepedett port, a paprika nőni kezdett. Egyik reggel kis fehér bimbók fogadták Tücsköt.

     – De szép! – csapta össze tenyerét. – Anya! Anya! – kiáltozott. – Gyere gyorsan! Ezt nézd meg, milyen szép!

     Ettől a naptól fogva Tücsök sokkal sűrűbben látogatta meg a paprikát. Kis székét is kivitte az erkélyre, és a növény mellé tette. Ott leült és beszélt hozzá. Mesélt neki. Elmondta mi történt az óvodában, melyik fiúba szerelmes, milyen ruhát vett fel, mi volt az ebéd. A paprika boldog volt, és csak nőtt, és nőtt. Már olyan magas volt, mint Tücsök. Sorjában nyíltak a csillag alakú fehér virágai, amik aztán el is hervadtak, megbarnultak, és lehullottak a földre. Tücsök szomorúan nézte.

     - Mamika! – szipogta – Mi történik vele? Elhervadt a virág, pedig olyan sokat meséltem neki!

     - Ejnye Tücsök, ne bánkódj! Nézz csak ide!

Tücsök kíváncsian figyelte mit csinál az anyukája. Mutató ujjával, finoman megemelte az egyik elhervadt virágot.

     - Látod, ott benne azt a zöld kis dudort? Abból lesz a finom paprika. Finomabb lesz, mint amit a boltban lehet kapni. Majd meglátod! De jót fogsz belőle lakmározni! – mosolygott a gyermekre. Tücsök szeme nagyra kerekedett. Felszárította a könnyeit is, és visszaült a növény mellé, hogy tovább beszéljen hozzá. Az anyukája megcirógatta a kobakját: - Okos vagy! Mesélt csak tovább!

     Telt múlt az idő. A paprikák szépen növögettek. Mikor már szép nagyok voltak, anya óvatosan leszakította a legnagyobbat. Mindig csak a legnagyobban szedte le. A növény hálából, folyamatosan hozta az újabb virágokat, és nevelte a paprikákat Tücsök nagy örömére, hiszen igazán szerette a vajas kenyeret friss zöldpaprikával.

     Az idő haladt, és a Nap egyre rövidebb ideig melegített, az eső is sűrűbben eleredt, a szél is hűvösebben fújt. A fákon a levelek aranyszínűre, vörösre változtak, és a földre hullottak, de az erkélyen, a védett helyen, a növény szorgosan hozta továbbra is a virágait. Tücsök egyre kevesebbet ücsörgött mellette, mert már hűvös volt az idő, és a mamája féltette, nehogy megfázzon. Azért továbbra is meglátogatta kedvenc növényét, csak nem mesélt olyan sokat.  

     A szekrényből lassacskán előkerült a sapka, a sál, a kabát. Az ég szürke lett, és hangos károgással jelezte a varjú, hogy hamarosan megérkezik a tél. Egyik nap aztán a szürke felhőből, hullani kezdett a fehér hó. A növényen a virágok ámulattal figyelték. Csodálták szépségét, csillogását. Egyre csak nyújtózkodtak feléjük, és sóhajtoztak: - Ó, de csodás! Úgy szeretném megérinteni!

     - Én is! Még a szél is feltámadt, hogy segítse a paprika virágait közelebb kerülni a hópihéhez.

     A széltől a hópihék vidám táncba kezdtek. A virágok még jobban vágytak arra, hogy megérinthessék őket. Amikor a hópelyhek elfáradtak a táncban, lehullottak, és megpihentek a paprikán.

     - De finom! – sóhajtottak a virágok, amikor lágyan érintette a hópihe hűvössége szirmaikat. A hó egyre sűrűbben hullott, és a virágoknak egyre nagyobb hósapkájuk lett. Boldogan álltak a jeges hideg ölelésében, és gyönyörködtek egymásban.

     - Úgy elfáradtam! – sóhajtott az egyik virág.

     - Én is! – szólt a másik.

     - Egy kicsit ledőlök pihenni! – szólt a növény, és szárával lehajolt a földig. – Olyan izgatott vagyok, szeretném elmesélni Tücsöknek. De hol marad ilyen soká? – suttogott álmosan.

     Tücsök sietett haza az óvodából, hogy minél előbb elújságolhassa kedvenc növényének, hogy esik a hó. Hamarosan ki is ment hozzá az erkélyre. Nagyon elszomorodott azon, amit látott. A növény földig hajolt, a virágokat ellepte a hó.

     - Mami! – fakadt sírva a kislány.

     - Mi történt? – kérdezte aggódva édesanyja.

     - Nézd, meghalt a virágom! – sírt keservesen Tücsök.

     - Jaj Tücsök! A paprikádnak ennyi volt az élete. Tudod, a madarak elszállnak, ha jön a hideg, de a paprikád nem tud elrepülni. Neki itt kell maradnia, és csak így tud, készül a következő tavaszra, nyárra. A paprikamagokban, amiket félretettünk, már benne van az a szeretet, amivel nevelte őket. Ettől, ha majd megint elültetjük a magokat a cserépbe, új növények lesznek belőlük.  Tudod a Te paprikádnak nagyon szép élete volt. A Nap melegítette, a szél simogatta, és Te meséltél neki. És látta a telet, meg a hópihéket. Előtte még egyetlen paprika sem látta a hópelyheket.

     Tücsök szemeiből a könnyek felszáradtak. Kicsi kezével, amit a hideg pirosra csípett, még megsimogatta a növényt. Egy arra tévedt huzat, alákapott az egyik levélnek, ami megérintette a kislány kezét. Tücsök elmosolyodott, és csillogó szemekkel nézett fel anyukájára: - Nézd mami! Megsimogatott! Látod?

     - Látom. – mosolygott a mama is. - Elköszönt. Gyere drágám, hagyd aludni!

                                                                         (Szabó Gitta: 2008-11-24)