Meleg, tikkasztó napsütéstől vibrál a levegő. Azonban a szívemet nem a Nap melege fűti, hanem a szerelem.

Nem is lenne ez baj, csakhogy nekem is és szerelmemnek is társunk van. Ezért amikor csak lehetőség van rá, elmegyünk a titkos helyünkre, amelyet egy barlang mélye rejt.

Nem kincseket rejteget a barlang a mélyben, hanem forrón szikrázó szerelmet.

Amint lépdelünk az erdőben a rejtekhely felé, fejünk felett susog, zizeg a fák összeboruló lombja.

A szemek össze-összenéznek, és sugallják a mélységes mély szerelmet, gyengédséget, vágyat.

Ilyenkkor nem érzünk lelkiismeret furdalást, ilyenkor a lelkiismeret szemethuny. Csak egymásra gondolunk, hogy minél előbb érezzük a másik illatát, bőrének tapintását, fürödhessünk egymás szikrázó tekintetében. 

A titkon lopott boldog percek, órák gyorsan telnek. Ám akármilyen gyorsan telnek is, mégis ezek a lopott együttlétek teszik gyönyörüvé a dolgos hétköznapokat. Mégis nagy teher a szívnek ilyen titkot hordani magában.

Ha otthon magam vagyok, és nem takar az éjszaka sötétja, hanem a nappal világossága ölel át, akkor szégyen hatja át testem, lelkem, s félek, hogy amit a barlang mélyén boldogan teszek meg, egyszer napvilágra kerülhet. A szemem is lesütöm, nehogy a tüze árulkodjon.

Ám azt is tudom, ahogyan a tűz nem vár a Napra, hogy forró lehessen, úgy két szerelmes szívet sem gátol semmi abban, hogy vágyuk beteljesüljön...