Szabó Gitta: Miért kell…?

Lelkem fekélye felbugyog,
Mintha métely rágná,
Majd kirobban mellkasomból!
Fáj, sajog, szétfeszít,
A múlt lengeti emlékeit.
Felébredt álmából, s követel,
Követel elvesztett időt,
Testvért,
Vért, mely nem csalja meg,
Vért, mely vele együtt nőtt fel,
Vért mely világra szülte,
Vért, mely felnevelte.
Oly nehéz a lélek,
Súlyától a hát görnyed,
Az elme zakatol s tekereg,
Álmában sem nyugszik meg.
Repül, fut, szalad,
Vívja a harcot,
A harcot, mivel a lélek küzd s,
Hogy épségben maradjon
Erős, intenzív álmot bont.
Érzi szeretteit, szinte tapinthatók,
Beszél hozzájuk, szemükbe néz,
 S kérdi, mit ébren nem mer:
- Miattatok magam szégyellni miért kell!?
Mételyes lélek csitulni látszik,
S látja könnyeit felszáradni.
Feje még kábult, kótyagos,
Mert, hisz’ elviselnie időt,
Múltat,
Hiányt,
Szívet, torkot szorító bánatát,
A megtalált testvér látványát,
E sok minden ólomsúlyát
Oly nehéz, s talán nem is muszáj,
De csörgedez a vér,
A frissült vér,
Csitul az emlék,
S már repes a szív,
Megkönnyebbült.
Végre tud örülni!

(2011-10-13)