Szabó Gitta: Satu és Pozdorja

Mamóka a csipkével terített asztalnál ült, és meleg kakaót szürcsölgetett, mellé finom linzert falatozott. Szombatonként, mindig ezt vacsorázta. Hiába, nem tudott leszokni erről a gyermekkori kedvencéről. Mióta Papóka elment, egyedül éldegél kis házikójában, de ilyenkor neki is megterít. Annyira szerette Papó is a meleg kakaót! Mindig azt mondta: - Édes, kicsi Mamókám! Nincs a földön jobb, mint az a kakaó, amit te készítesz el nekem! Mamókának ilyenkor mindig könny szökött a szemébe.

Ezen az estén is így történt. Mamóka szürcsölte a kakaót, tördelte a linzert, és törölgette könnyeit, mikor valami szokatlan hangra lett figyelmes. Botjára támaszkodva az ajtóhoz bicegett. Egy kicsit tétovázott kinyissa-e vagy sem, mert ilyenkor már senkit sem szokott beengedni a házába, de a hang nem szűnt meg. Olyan volt ez a hang, emlékszik, még aprócska leányka volt, és a dédije mikor fogatlan szájával ette a tejeskávét, az adott ilyen nyamnyogó hangot. Vajon mi lehet ez? A kíváncsiság erősebb volt az óvatosságnál, és kinyitotta az ajtót. Egy fehér kutyakölyök állt a küszöb előtt, szájában valami aprócska, nyálas dolgot tartott. A nyammogó hangot pedig az adta, ahogy a kutya próbálta csorgó nyálát visszaszívni úgy, hogy ne okozzon sérülést annak a valaminek. Úgy tartotta a szájában kincsét, mint satu a pozdorját. Biztosan, és mégis kíméletesen.

- Hát te? Honnét jöttél? Ki a gazdád? – kérdezte az állatot, aki nem várt semmire, csak egyenesen bement a félhomályba, és terhét, amit már jó ideje hurcolászhatott, letette a kis szőnyegre a tűzhely mellé. Az a valami mocorogni kezdett. Az öregasszony megijedt: - Hallod-e! Csak nem egy egeret hoztál a házamba, mert azonnal kiteszem a szűröd, meglátod! De az a valami alig hallható hangon nyávogni kezdett: - nya, nya, nyau!

- De, hiszen ez egy cica! Biztosan fázik szegény, meg talán éhes is! – mondta anyó, szinte csak magának, de amikor kinyitotta a hűtőt, és elővette a tejes dobozt, a kutyuska csóválni kezdte a farkát, füleit kihegyezte, és csillogó szemekkel nézett fel rá.

- Te is éhes vagy? Na, várj csak! Kerítek nektek valami tányérkát – mondta, majd az edényekkel csörömpölt egy kicsit, hol egyiket, hol meg a másikat vette elő, mígnem rátalált egy rég nyugdíjba küldött kis lábosra, és máris öntötte bele a tejecskét.

Amíg a kutyuska lefetyelt addig mamó megtörölgette a cicust. Majd hagyta, hadd egyen ő is. A két kis jószág hamarosan álomba szenderült. Végre Öreganyó is aludni térhetett.

Teltek a napok, de a két kis állatért senki nem jelentkezett, pedig mindenkinek elmondta, hogy a gazdit keresi.

- Most mit kezdjek veletek? Látjátok, nem hiányoztok senkinek! Még a végén itt maradtok a nyakamon! Bizony nevet is kéne, adjak nektek, ha már így esett. Valahogy kell, hogy hívjalak benneteket!

Ahogy így gondolkodik, eszébe jutott, mikor először látta meg őket az ajtóban. Mint satu és pozdorja. - Igen! Ez jó lesz! Satu és Pozdorja! – Na, hogy tetszik? Satu, és Pozdorja!

Ettől fogva hármacskán éldegéltek tovább a kis házban. Mamóka, Satu a kiskutya és Pozdorja a cicus. Az állatok sok vidám percet szereztek Mamókának. No persze bosszúságot is, de ezeket a szeretet mind elfelejttette vele. Satu meg tanult egerészni, madarat fogni, sőt még a gyíkra is rávetette magát. Pozdorja éppen úgy szimatolt, mint barátja Satu és ugyan úgy a biciklis után kapott. Szegény postás lábát mindig összekarmolászta. Satu pedig, igyekezett ellesni a fáramászás tudományát, de valahogy nem sikerült neki. Pozdorja buzdította, próbálja meg a hokedliról, az ablakpárkányról, persze ilyenkor a nagyra nőtt komondor mindig levert valamit, amitől anyó, mérgében utána dobta a söprűjét.

- Ó, ha ezt Papóka látná! – nézett ilyenkor mindig az égre, majd megenyhülve simogatta meg a fülét, farkát behúzó kutyust. Pozdorja is odasomfordált, mert bizony ő is nagyon szerette, ha gazdasszonya kényezteti. Olyankor hálából hangosan dorombolt neki. Ezt Satu nagyon irigyelte tőle, mert bármit megtanult, de ezt az egyet nem tudta. Anyó mindig rászólt: - Ne morogj már megint, te, te buta kutya!

Lassan egy éve, hogy Mamónál éltek, és egy családot alkottak. A két kis kedvenc, a tavasz beálltával egyre nyugtalanabbá vált. Szerettek volna kicsit csavarogni a nagyvilágban, megismerkedni más állatokkal. Pozdorja amint épp a meggyfa ágán ücsörgött, és nézelődött, észrevette, milyen könnyen a kerítésen kívül tud kerülni. hamarosan ki is próbálta. Satu, bánatos szemekkel nézte barátját, aki szabadon jött, ment, akár egy madár.

- Vau! Cicusom, mesélj nekem arról mi van odakint!

- Nyau! Ó, barátocskám, ha te azt tudnád! Olyan szép és daliás cicafiúkat láttam! Micsoda előkelő, peckes járásuk van! – mesélte Pozdorja Satunak, mígnem aztán az esti kiruccanások egyre ritkultak, majd abba is maradtak. Satu észrevette, hogy a cica mozgása nehézkessé vált, a hasa megnőtt, már alig tudott tőle a kerítés alatt bekúszni, vagy felszaladni a meggyfára. Alvóhelyük is szűkebbé vált, ezért a kutyus, sokszor került a földre. Egy reggelen a cica sehogy sem lelte a helyét, izgatott, ideges és aggódó volt, s le, föl járkált az udvaron. Satu érezte, valami nagy dolog van készülőben, így követte a cicát mindenhová, míg végül a cica bebújt alvóhelyükre, mert ott igazán biztonságban érezte magát, és keserves nyávogás közepette világra hozta első kiscicáját. Majd egy újabb cica következett és még egy. Satu figyelt. Ösztönösen bújt Pozdorja mellé és kezdte nyalogatni annak kölykeit. Miután Mindannyian kipihenték a születés fáradtságát, és a picik szoptak is, szájukba vették a kölyköket, és egyesével behurcolták őket az öregasszonyhoz a kályha melletti kis szőnyegre. Éppen úgy, mint azon az estén, mikor Satu, Pozdorjával a szájában megérkezett a házhoz.

2013-04-27