Csüggedten állt a móló szélénél. Halott tekintettel, mereven bámulta a móló lábaihoz halkan verődő hullámokat. Az idő lassan haladt, az óramutató szinte meg sem mozdult. A végtelen vízben hófehér hattyúk úsztak lassan, ráérősen. A környező fákon még a levelek sem rezdültek, mozdulatlan és néma volt minden, csupán egyetlen gondolat kavargott még a fejében; 
- Ugorjak, vagy ne ugorjak? 

     Apró lépést tett előre, már teljesen a móló szélénél állt. Egy enyhe széllökés is elég lett volna ahhoz, hogy a vízbe sodorja vézna, törékeny testét. Tétovázott.
- Még egyszer, utoljára! – gondolta, és ezzel megfordult, hogy visszanézzen arra a jól ismert tájra ahol felnőtt, és kedvese is él. Már biztosan keresi őt! Hagyott neki búcsúlevelet. Nem bír tovább így élni! 
Ismét a víz felé fordult. Szíve nehéz volt. 

- Hiszen ő szereti az életet! De így? Betegen? Még egy röpke pillanat, aztán örökre vége. Ugrik!

     Amint a gondolat végig futott elméjében, a békésen úszkáló hattyúk hirtelen, mint akik megijedtek valamitől, felröppentek és a magasban tovaszálltak.
         

A lány megrémült! Elméje egy csapásra kitisztult. Szinte pánikba esett, amikor ráébredt mit is akart tenni. Eszébe jutott a levél. Gyorsan megfordult, hogy minél előbb hazaérjen. Ekkor vette észre, hogy kissé távolabb tőle, egy kócos, göndör hajú gyermek, kavicsokat dobál a vízbe.

- Miért riogatod a hattyúkat? – kiáltott oda a gyermeknek, aki angyali mosollyal nézett felé, majd felállt, és észrevétlenül eltűnt a leszálló esti félhomályban.

                                            (Szabó Gitta: 2007-03-28)