Egy pillanatra, Ő lehettem!

Rég volt már, hogy kedvenc mezőmön jártam. Sok fontos dolog történt az óta az életemben, és már nagyon vágyakoztam egy kellemes utazásra, az én szépséges mezőmre, ami mindig más és más, és amelyből fáradtság, izzadtság nélkül, feljuthatok a hegy tetejére.

Hát! Nem időztem tovább. Ledőltem az ágyamra, és hallgatni kezdtem a kazettámat. Jól ismerem már minden ritmusát, de most, is mint mindig, magával ragadott, és repített a mezőmre, amely most egészen szokatlan volt. Most, nem volt felismerhető virág, és azt sem láttam milyen fák, vigyázzák nyugalmát. Csak zöld lombot láttam, azt is csak halványan. Nem láttam madarakat repülni az égen, csak a tiszta, zavartalak kékséget.

A Nap, aranylóan sütött.  Egy sugarat bocsátott reám, ami körbefogott, átölelt, és mint egy meleg burok vigyázott rám. Velem maradt, köröttem lebegett. Így, fénylőn indultam neki a hegynek.

A hegyen, az út mellett ezüstős fák és fehér fű fogadtak. Ahogy közeledtem a ház felé, imitt amott barnás kavicsos út villant elő. Majd megérkeztem a házhoz, amit szintén nem ismertem fel. Csak éreztem, a lelkemmel, hogy egy régi malomhoz érkeztem. Beléptem. Bent hatalmas nagy tér fogadott. Csak álltam és csodálkoztam. Mintha legalább is egy repülőgép hangárjában lettem volna. Óriási magas és tágas volt a belső tér.

Az egyik sarokban, jobbra tőlem, gabonamag halmokat sejtettem, mintha a nagy tömeg árnyéka kivált volna kissé, alig észrevehetően a fal síkjából. Minden olyan sejtelmes volt. Miért pont ez lett volna másképp. Bal felől, egy színes képet láttam. Egy egész alakos festmény volt az. A fal közepe táján. Felismertem. Anyu volt. Semmi sem történt. Csak álltam és néztem. Néztem és nem mozdultam. Semmi sem mozdult jó sokáig. Mintha farkasszemet néztünk volna. Majd a kép lassan köddé válva eltűnt. A köd sűrű volt.

Megint a tágas helyiséget kezdtem nézegetni. Kerestem, kutattam tekintetemmel, hátha felfedezek valami emléktárgyat. A falon ismerős fotókat láttam, és az ott felejtett gyöngysorokat. Szépen, ahogy apu szöget verve a falba felakasztotta őket. Majd ismét a gabona kupacra tévedt tekintetem. Érezni véltem az illatát. Még most is az orromban van, az a kellemes, gyermekkoromra emlékeztető illat. A következő pillanatban egy félhomályba burkolódzó lépcsőn haladtam felfelé. A lépcső tetején megálltam.

Egy kis szoba nyílott a lépcsőre. Odabent tompa fényben, egy gyermek ütlegelt egy babát az ágyon. Első rémületemben arra gondoltam, egy élő kisdedet ver dühösen.  Szörnyülködve közelebb léptem. Akkor láttam, hogy aki üti a babát - mert mikor megláttam, tudtam már, hogy csak egy játék baba -, az én vagyok gyermekkoromban. Háttal voltam magamnak. A kislány, vagyis a gyermek én, rám nézett, de anyut látta, aki szótlanul megfogta a kezét - vagyis én a felnőtt, fogtam saját kezem a gyermekit -, hogy ne folytassam a verést. Egy pillanatra én lettem anyu!

Oldalt egy sötét zugban egy ágy körvonalai rajzolódtak ki. Éppen úgy, mint odalent a gabonamagoké. Csak sejteni lehetett, hogy ott van. A gyermek én, tekintetét az ágyról visszahozta az anya énemre, aki lebegve indult az ágy felé, be a sötétbe.

Végre a házon kívül voltam. Most már teljes önmagam. Az Én, énemmel. Az ajtóban ott várt rám az aranyló, meleg burok. Újra körbeölelt, fagyott lelkem felmelegítette, és velem jött a rétre. Ekkor ismertem csak fel a virágokat. Pásztortáska volt a réten. Tele volt vele a fű. És a fák? Akácok voltak. De nem virágzott. Csak zöld volt. A fényburok még mindig körülöttem volt. Lágy volt és selymes. Puha és meleg, mint az ágyam, amelyen feküdtem egész idő alatt, és hallgattam a kazettámat. Lassan kinyitottam szemeimet, de nem tudtam mozdulni. Nagyon kellemes érzés tartott fogva. Szinte lebegtem.

                                                                                  (Szabó Gitta: 2007-10-22)