Falevél III.

Erős szél fújt, a fák kérdőn felém intettek:

-Jól meggondoltad, hogy a lábad az utcára kitetted!?

Testem a szélnek alázatosan meghajolt,

Majd útra keltem; a busz itt ne hagyjon!

Csízmás lépteim az aszfalton nehézkesen csoszogtak,

Libegő kabátom a mellkasomon, egyre jobban markoltam.

A szél hol megfuttatott, hol meg hátrafelé tolt,

De én nem tágítottam, a cél előttem lobogott.

Mogyoróbokron sikított a lengedező barka,

Bőszen ropta  táncát, mit a szél fújt neki órák óta.

Loholó kutya körmei koppantak mögöttem az úton,

Mitől a félsz a fülembe kéjesen duruzsolt.

Gerincemen futkosott a libabőr,

Reszkető kezem a zsebem mélyén szöszmötölt.

A koppanások egyre csak közeledtek felém,

Már hátamban éreztem, a kutya meleg leheletét.

Itt van, utolért! – nyilallt belém a felismerés,

Mikor hirtelen, gúnyos kocogással,

Széltől lovaltan,

Elgörgött mellettem,

Egy csontszáraz falevél.

(Szabó Gitta: 2010-03-17)