Foltika, a kis szalamandra

Történt egyszer, hogy Ezüst ország közepén, a kerekerdőben, ott is legmagasabb fa tetején, egy selyemszálon, egy szép nagy és kövér hernyó hintázott. Addig, addig, míg egyszer az arra szaladó kora nyári szellő bele nem gabalyodott a selyemszálba és el nem szakította azt. A dagadt hernyó lepottyant az erdő alját dúsító aljnövényzetre. Itt, a letört gallyak sokaságában fennakadt. A hernyónak szerencsére semmi baja nem történt. A nagy ijedtségre megéhezett. Azonnal falni kezdte a zöld leveleket. Egészen addig, míg végül ki nőtte hernyóságát, és báb ruhát öltött magára.
Nagy békésen heverészett, és élvezte az ágakon átszűrődő napfény kellemes melegét, mikor valami foltos négylábú állatot pillantott meg. Jobban mondva, az állat vette őt észre.
- Szervusz! - köszönt neki az ismeretlen. – Foltika vagyok, a foltos szalamandra. És te?
- Én? Én gyapjaslepke vagyok.
- Lepke? Hiszen nincs is szárnyad.
- Majd lesz.
- Mikor?
- Nem sokára.
- Azt bizony megnézném, mert én el nem hiszem, hogy igazat mondasz!
- Mégis mit képzelsz te magadról! Azt hiszed, hazudok?
- Nem én! Csak, csak olyan, olyan… - hebegett Foltika. - De tudod mit? Hazaviszlek anyához, ő biztos tudja ki vagy. Óvatosan szájába fogta a bábot, és hazaszalad.
Fiatalka volt a szalamandra, még sem félt, hogy eltévedne, mert a kis patak, ami átszelte az erdőt, akár egy jó útmutató, egyenesen a saját odújukhoz vezette. Ám, óvatosnak kellett lennie, nehogy a nagy igyekezetben belecsússzon a vízbe, mert bizony úszni azt nem tudott.
Édesanyja az asztal előtt állt. Kezében egy hatalmas habszedővel fiacskája kedvenc csemegéjét a mohaászka turmixot merte tálkákba. Nagyon belemerült a műveletbe, ezért nem nézett gyermekére, csak úgy odaszólt neki:
- Jó, hogy jössz! Mindjárt ebédelhetünk! Miért nem válaszolsz?
Amikor kimerte az összes turmixot, végre felemelte tekintetét. Akkor vette csak észre, hogy mekkora nagy és rusnya báb van a szájában.
- Köpöd ki azonnal! – kiáltott rá ijedtében.
A kis szalamandra nem köpte ki szerzeményét, hanem felmászott az asztalra, és ott óvatosan letette a megmaradt mohára.
- Anya! Ez a valami azt mondja, hogy ő egy gyapjaslepke. Pedig szárnya sincs.
- Hű, a teremburáját! Ezer talicska és vízibolha! Én még életemben nem láttam ekkora csúfságot! Hadd nézzem meg jobban!
Amint közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye az óriási pondrót, annak hirtelen felpattant a burka, és egy szemvillantás alatt kirepült belőle egy igazi gyapjaslepke. Csillogó szárnyai barna árnyalatokban pompázott. A két szalamandra meglepetten nézte.
- Nahát! Tényleg lepke!
- Hiszen én megmondtam! – válaszolt a lepke, és kirepült az odúból. Foltika utána eredt. Kicsit kergetőztek, ám a foltos szalamandra éhes volt, hasa hazavitte. Várt rá a finom, hűs mohaászka turmix, amit csak az ő anyukája tud igazán finomra elkészíteni.

2013-02-15