- Majd megnézlek közelebbről, ha felállok – szólt a növényhez. Közben feltérdelt, majd felegyenesedett. Ekkor vette észre, hogy a növény egy lóhere.

- Hogy kerül ez a lucernásba? És milyen hatalmas! Ez hihetetlen! Még ilyet! Elfordulok, hátha csak képzelődöm.

            Forgolódott előre, hátra, de a növény csak nem változott meg. Tomi most már igazán kíváncsi lett erre a különös lóherére.

- Megnézlek közelebbről! – szólította meg a növényt, és megindult, hogy körbejárja. Önkéntelenül is számolni kezdte szirmait: - Egy, kettő, három…, négy! Hiszen ez egy négylevelű lóhere! Hurrá! – ugrándozott örömében. – Ez szerencsét hoz! Letépem és hazaviszem. Minden megváltozik egy csapásra. Csuda jó lesz nekünk!

            Nekigyürkőzött, és tépni kezdte, de a növény ellenállt. Tomiról már csurgott a verejték, tenyere hólyagos lett az erős szorítástól.

- Hát ez? Ennyire azért nem vagyok gyenge!

- Már hogyne lennél! – mondta egy hang.

            Tomi mozdulatlanná vált a rémülettől. Még az izzadtságcsepp is megállt félúton a halántékánál.

- Ki, ki az? Ki szólt hozzám?

- Én!

- Ki az, az én? És hol vagy?

- Itt ni! Az orrod előtt.

- Az orrom előtt! – nézett Tomi hitetlenkedve az orra elé, de nem volt ott más, csak a lóhere. – Ne tréfálkozz velem! Itt csak ez a növény van…

- Én szólok!

            Tomi egyre csak meresztgette a szemeit.

- Ugyan, te viccelsz! A növények nem tudnak beszélni, csak a mesében.

- Én is azt mondom. A mesében – helyeselt a lóhere.

- De az nem lehet! – ellenkezett a kisfiú.

- Márpedig a mesében vagyunk – jelentette ki a növényóriás ellenkezést nem tűrő hangon.

- De…, én igazi gyerek vagyok! Valóságos kisfiú!

- Ez igaz, de hiába minden. A mesében vagyunk. Ezért tudunk egymással beszélgetni.

- Ne mondj nekem ilyeneket! – sikított fel Tomi, és ijedtében el akart szaladni. Egyre csak a menekülés járt a fejében, de a lucernák a lába köré fonódtak, és nem eresztették.

- Maradj nyugton, ha nem akarsz nagyobb bajt! – figyelmeztette a lóhere.

            Tomi nem próbálkozott tovább. Belátta, hogy tehetetlen a túlerővel szemben.

- Szóval, azt mondod, a mesében vagyok? – kérdezte még mindig hitetlenkedve a fiú.

- Igen.

- Ez meg, hogy lehetséges?

- Nos, ez az egyetlen hely, ahol a lusta gyerekeket szívesen látják. Gyere közelebb, mutatok valamit!

            Tomi csapdát sejtve állt fel. A négylevelű lóhere a fiú felé hajtotta fejecskéjét. A gyermek csodálkozva nézte.

- Nahát! Tudtad, hogy egy kapu van rajtad?

- Nyisd ki!

- Nem merem. Különben is lakat van rajta.

- Vedd le nyugodtan! Meglátod, menni fog.

            Tomi kinyújtotta a kezét. Már majdnem  hozzáért a lakathoz, amikor az magától felpattant, és kinyílt egy ajtó. Akkora szélörvény kerekedett, hogy

Tomit egyenesen berepítette a lóhere közepén tátongó lyukba. Hangos kattanással zárult be az ajtó.

- Kérem, kapcsolja be a biztonsági övet, leszállunk – szólalt meg egy újabb hang.

- Hát Te meg ki vagy? És hol van az öv? És különben is, mi vagy te?

- Sokat kérdezel. Én régen pilóta voltam.

- Aha! Ugye, nincs biztonsági öv?

- Nincs hát. Viszont tényleg leszállunk.

Ebben a pillanatban Tomi földet ért.

- Jaj! – kiáltott fel. – Ez kemény!

            Fel akart állni, de arra sem volt ideje, hogy megmozduljon, mert egy kis vonat száguldott feléje.

- Si-hu! Si-hu! – dohogott a mozdony.

- Ez éppen olyan, mint az én vonatom volt, amit nem szoktam elrakni. Milyen régóta keresem!!

- Si-hu! Si-hu! – ért egyre közelebb a vonat. – Beszállás!

            Tomi emelkedni kezdett. Ott lebegett a levegőben, és a vonat felé úszott.

- Segítség! – sikított, ahogy csak bírt. – Leesek!

- Már, hogy esnél le? – szólalt meg egy fémes hang a gyerek feje felett. Minden kapálózása, kiabálása ellenére Tomi, tovább úszott a levegőben.

- Engedj el! – ordította a hang láthatatlan tulajdonosának, aki mintha megsértődött volna, egyszerre elengedte. A fiú zuhanni kezdett. Egyenesen a kis vonat egyik ülésébe pottyant.

- Hogy jössz te ahhoz, hogy dobálj engem? – vonta kérdőre az ismeretlent. – Fel tudok én magamtól is szállni erre a vonatra.

- Azt itt nem lehet – jelentette ki egy újabb hang.

- Miért nem?

- Hogy gondolod? – háborgott a titokzatos valaki. – Csak nem akarsz saját magad járni?

            A vonat fütyülve indult el. Tomi kinézett az ablakon. Kíváncsi volt, kitől jött az a hidegrázós, csikorgó hang.

- A darum! – álmélkodott a fiú.

            A kisvonat gyorsan haladt tovább. Az ütemes zakatolástól Tomi elálmosodott.

- Alszom egyet – gondolta, mire szemhéjai maguktól lecsukódtak.

- Érdekes, ki csukta be a szemem? Megnézem. – Ki akarta nyitni a szemét, de nem sikerült neki. Mintha pillát leragasztották volna.

- Ereszd el, akár ki is vagy! – kiabálta. – Tudok én magamtól is aludni!

- Azt nem lehet! – csendült lágyan egy újabb hang.

- De szép hangod van! Honnan jössz?

- Régen én olvastam a gyerekeknek esti mesét a telefonban, de eluntam, és ideköltöztem. És most kérlek, aludj, mert semmi kedvem tovább fogni a szemed.

            Nem kellett sokáig bíztatni a fiúcskát, hiszen nagyon fáradt volt a hosszú vándorlástól. Úgy aludt, mint a tej. A vonat lágyan ringatta, és csendesen száguldott vele egyenesen a végállomás felé.

- Kiszállás! Kiszállás!

            Tomi ijedten nyitotta ki a szemeit, ami nagy meglepetésére, első nekirugaszkodásra sikerült.

- Hol vagy mesélő? – kereste a lágy hangot, de hiába. A mesélő már messze járt.

- Hm! Egyedül maradtam. Most mit tegyek?

- Hogy, hogy? – kérdezte valaki.

- Ki az? Már megint egy hang? – kezdett méregbe gurulni Tomi. – Ezt már nagyon unom! Nincs itt senki más, csak a hangok?

- Már hogyne lennének! Nézz csak ki az ablakon!

            Tomi várt, hogy majd valaki odafordítja a fejét az ablak irányába. De nem történt semmi.

- Na! Mi az? Nincs aki, megmozdítaná a fejem? Vagy talán magamnak kell?

- Itt már megteheted. Odaérkeztünk, ahol mindent szabad, ami nem munka. Főleg rosszalkodni.

Ezt hallva Tomi, végre kinézett az ablakon. Amerre csak ellátott, mindenütt gyerekek nyüzsögtek.

- Nos? Hogy tetszik?

- Nem rossz! Úgy látom, nem fogok unatkozni!

- Nem bizony! Nagyon sok a lusta gyerek a világon, és sokan vannak a rosszak is.

- Ők hogyan kerültek ide?

- Egyesek maguktól jöttek, de vannak, akiket úgy küldtek, ahogy téged.

            Tomi elszégyellte magát, amint eszébe jutott a saját esete.

- No csak! Elérzékenyültünk?

- Ugyan! – tiltakozott Tomi. – Szeretnék odamenni a többiekhez.

- Rendben van! Ott az ajtó. Tessék, szállj le nyugodtan! Érezd jól magad! Viszont látásra! Még

találkozunk – búcsúzott el a hang.

- Viszontlátásra! – köszönt Tomi is.

- Különös! – álmélkodott a hang. – Eddig még senki sem köszönt vissza. Lehet, hogy ez a gyerek nem sokáig lesz itt? Látszik rajta, hogy jól nevelt. Akkor mégis mit keres itt? Hiszen mindegy, ez nem tartozik rám. – Mozdony! Kérlek, indulj vissza!