Vérengző nesz

Elálmosodott. Kikapcsolta a tévét, kényelmesen befészkelte magát ágyába. Csukott szemmel élvezte a testét tartó ágy érintését, a takaró ölelését. Még utolsó gondolatként megköszönte a Mindenhatónak ezt a napot is. Készen állt az alvás, az álmok fogadására.

Várt, majd megfordult, hátha úgy jobban esik a fekvés, majd ismét megfordult. Valami ott legbelül nem csitult. Az éjszakai neszek egyre erősebbé váltak. A tető roppanása, az ablak zörgése, az óra ketyegése, a mellette alvó párja szuszogása, horkantása, mind táncoltak az idegein. Egyre nőtt benne a feszültség, amit igyekezet mosolyogva legyőzni, nem tudomást venni róla.

Éjfél tájt a szomszéd szobában a fia köhögni kezdett. Minden egyes köhögés, egy, egy ütésként hatott idegeire. Belsejében, akár egy kukta fortyogni kezdett a méreg.

Megint megfordult. Bőre viszketett az idegességtől.  A fiú csak köhögött, és köhögött. Nem tudta tovább hallgatni. Átment hozzá, gyógyszert adott neki. Ezután visszabújt ágyába. A köhögés hamarosan megszűnt.

- Végre! – sóhajtott. - Most már biztosan tud majd aludni. De nem így történt.

Ahogy letette fejét, az éjszaka vámpírja, egy szúnyog támadt rá. Ott döngicsélt a fülébe:

- Vért, friss vért akarok!

Férje is rázendített, és mint a gőzmozdony fujtatott, füttyentett, majd nyammogott, fészkelődött. Biztosan álmodott valamit, de ettől ő még nem lett nyugodtabb. Érezte, legszívesebben odavágna neki, de uralkodott magán, és csak finoman meglökte, amitől egy pillanatra megszűnt a horkolása.  Ismét úgy érezte, na, most aludhat végre, mikor feje felett, a tetőablakon kopogni kezdett az eső, és a szúnyog is újra támadt.

Nem bírta tovább! Óvatosan kikecmergett az ágyból, ki a szobából. Ajtót csendben becsukta. Először a fürdőbe ment, hogy befújja magát szúnyogriasztóval, de a pumpás szerkezet nehezen adta magát. Csak nyomkodta, rázta mérgében, mire sikerült valamicske folyadékot magára fújnia. Majd nyugtatót keresett, de nem talált. Nem volt mit tenni. A konyhába indult. Legfeljebb olvas egy kicsit, hátha attól megnyugszik. Elővett egy reklám újságot, pár szem kekszet, egy pohár tejet öntött magának, és leült az asztalhoz. Lassan evett, hogy a benne dúló düh elcsituljon.

Mikor úgy érezte megnyugodott visszatér az ágyhoz. Lefeküdt. Ki tudja hányadszor az éjszaka folyamán. Nyújtózott. Átadta teste súlyát az ágynak, hadd tartsa az, majd becsukta szemét. Mosolygott. A szúnyog messze elkerülte, a fia nem köhögött. Happy! De az eső ismét kopogni kezdett, a férj is rázendített megint, mintha csak arra várt volna, hogy ő lefeküdjön.

Az éjszaka neszei visszatértek. Ráadásul a légfrissítő is pukizott egyet. Ez a hang oly erővel hatott rá, hogy az ideg kinyúlt a koponyáján át, és már nem tudta türtőztetni magát. 

Oldalba lökte párját. Először csak finoman, majd egyre erősebben. A felhők közül előbújt a telihold is. Hideg ezüstje belevilágított a szemébe. Elméjét elöntötte a fékezhetetlenné vált harag. Horkoló férjét arcul ütötte. Jól esett neki, ezért ismét megütötte. Az alvó ember riadtan kiáltott. Védekezett, de hiába, mert az asszony, mint megveszett fenevad vetette rá magát, és ütötte ahol csak érte. Majd a meleg vér szagát megérezve, velőt rázó üvöltéssel mart bele az ember karjába, arcába. Kibuggyant annak még a szeme is!

 Erre a hadakozásra, dulakodásra, fia egy mozdulattal felrántotta a szobaajtót. Dermedten nézte anyját, akire rá sem lehetett ismerni. A lakás másik feléből a lány is odaért. Egymásra néztek, majd a lány odalépett anyjához, és megérintette annak pucér lábát.

 – Anya! Nyugi! Anyu, hallod?

Az asszony felébredt. Izzadtan, csapzottan, kérdőn nézett családjára.

– Mi az? Mit kerestek itt?

– Sikoltoztál! – válaszoltak kórusban.

2012-10-14