Az elvesztett doboz

Egy őszi napon, érkezett a rendezvényre. Sőt egy igazi ünnepségre volt hivatalos. Sok fontos, és örömet, okozó dolgot rejtegetett. Boldog volt, hogy ilyen hasznos lehet, és amit adni tud, az, sok embernek okoz majd örömet.

- Jaj de jó lesz! – örvendezett már előre.

Lassan elérkezett az idő. Lázas készülődés, izgatott hangok, kalapács zaja, székek nyikorgása verte fel az Ifjúsági Ház csendjét. Ő is elindult. Izgatottan várta a pillanatot, amikor rákerül majd a sor. Hallotta, amint egy férfihang megnyitja az ünnepséget, majd egy másik bemutatja a társaság alakulásának történetét, és az elmúlt hat évét. Mert bizony az a fontos, és nevezetes ünnepség egy születésnap volt, amire ő is érkezett. Már nagyon izgult, de tudta, még nem jött el az ideje - amikor készült, szerencséjére hallotta amint a műsor menetét, még egyeztették a baráti társaság vezetői, mert azt tagadni sem lehet, hogy ami hat éve működik, azt csak baráti hangulat övezheti -, még várnia kell.

Szépen sorban, a megbeszélések szerint haladt az ünnepi műsor. Minden egyes tag bemutatását egy, a bemutatott tag által írt mű felolvasása követte. De milyen gyönyörűen!! Ő már ugrott volna, és osztotta volna az ajándékokat, de tudta, várnia kell még. De a sok taps az ő szívét is megdobogtatta, és egyre türelmetlenebbé kezdett válni.

Lassan véget ért az ünnepség. A taps elhallgatott. Székek tologatása, sebes léptek zaja töltötte be a termet.

- Na! Talán most – lelkesedett – de hiába! – a zaj elült, lekapcsolták a világítást, az ajtót becsukták.

CSEND! Majd egyre sötétebb lett, és ő hiába várt. Nem tudta a meglepetéseket átadni, nem tudott örömet okozni!

Aggódni kezdett:

       - Itt hagytak!- futott át az agyán –, de hát…, a vezetők…, akik rábízták a meglepetéseke, nem hiányolják őt?! Az nem lehet! – gondolkodott tovább – tudta jól, hogy az egyikük nagyon aggódó típus, ő biztosan hiányolni fogja majd, és visszajön érte.

            Ahogy így megnyugtatta önmagát, és bizakodva várt, odakint lassan leszállt az éj, fekete köntösét terítve szét a város felett. De ő még várt, reménykedett. Majd lassan elszenderedett. Rémálmok gyötörték. A csalódás…, pedig úgy készült…, olyan boldog volt…és tessék! Egyszerűen elhagyták.

            Lassan virradni kezdett, a madarak csiripelése elűzte az éjszaka sötétjét, és a Nap is felkelt, új reményt hozva neki:

       - Talán majd ma! – gondolta, amint felébredt. Nagyon rosszul érezte magát, elhagyatottan egy sarokban. Ugyan volt ott egy ember, de az ügyet sem vetett rá. Mintha ott sem lett volna. Pedig igen is ott volt, és fontos dolgokat őrzött!

            Az utca zaja beszűrődött hozzá is. Minden ajtócsapódásra megdobban a kis szíve! – Igen! Itt vagyok! – kiáltotta, de semmi! Nem érte jöttek. És ismét csak várt. Nem volt más lehetősége. Várt türelmesen, de mégis türelmetlenül.

      - Hallok valamit! Ez a hang…őt ismerem! A megnyitó…- kószáltak a gondolatok kábán a fejében. Egyszer csak megmozdult! Elindult valahová, pedig ő maga, meg sem mozdult! És mégis halad!

Friss levegő csapta meg! Mélyet szippantott belőle. A remény ismét ébredezett benne.

Egyszer csak emelkedni kezdett!

      - Ezt nézd! – kiáltott az ismerős hang.

      - Hol volt? – hallotta az aggodalmaskodó férfi hangját.

      - A portán. És a portás nem is tudott róla. Csak véletlenül néztem bele.

            A dobod örült, repesett a karton szíve! – Végre odaadhatja az ajándékokat! – gondolta. De még mindig várnia kellett. Majd utazott. Betették egy autóba, és ismét rácsukták az ajtót.

- Segítség! Engedjetek ki végre! – jajveszékelt a doboz. De őt senki nem hallotta. mert egy karton doboz, nem tudott szólni, kopogni...csak várni. És nem várt hiába. Megint kinyitották az ajtót, kivették a kocsiból, aztán beletuszkolták egy nagy szatyorba.

- Ó de megalázó! Mi lesz velem így?

            A dobozt vitték, letették. Utaztatták, kiszállították. Teljesen összekavarodott. Már kezdte feladni a reménty, hogy titkai napfényre kerülhetnek, mikor hallott egy éles füttyöt, és elindult megint. Zakatolást hallott, döcögést, és az aggódó férfi hangját.

És lőn világos!!!

Kezek fogták, kinyitották, és elégedett, megkönnyebbült sóhajok szálltak felé.

Kincseit a Nap fénye simogatta, majd a férfi keze érintette…és elkezdte egyesével kiszedegetni a dobozból.

A doboz kiürült. A férfi feltette őt a polcra. Az ajándékok átkerültek a bőröndökbe, táskákba, nagy örömére a jelenlévőknek. És végre, a doboz karton szíve is örült.

                                                                       (Szabó Gitta: 2006-10-01)