Kábultan ébredtem. Fejem kótyagos volt, lelkem dermedt. Hosszú percekig is, eltartott mire tudatosodott bennem mi történt. A rekkenő nyári délután már - már elviselhetetlen hősége elől szobámba menekültem, és, hogy megnyugtassam zaklatott, ideges, ingerült lelkem, fejhallgatóval a fejemen, ágyamba dőltem. A magnóban egy relaxációs kazetta ment. Lassan a lágy zene segítségével elaludtam.

            Álmodtam! Álmomban egy gyönyörűséges mezőn jártam, melyet, mint egy fészket a fa lombja, úgy öleltek oltalmazóan körbe a fák, biztonságot nyújtva a mező növényeinek, állatainak, és az arra tévedő vándoroknak, akik megpihenni térnek ide, erre a tenyérnyi nyugalom szigetre.

Ott álltam és gyönyörködtem. A körívben sorakozó virágzó akácfák illatától bódultan néztem körbe. Az üde zöld fűben fehér kamillavirágok mosolyogtak reám. Az égbolt zavartalan kékjét csak a Nap izzó korongja törte meg. Majd vadkacsa csapat szállt tova vidáman.

Tekintetem tovább vittem a messzi látóhatár felé, ahol egy hegy emelkedett ki szinte durván a nyugodt környékből. Valami kényszert éreztem, hogy elinduljak felé, hogy megnézzem, hogyan kerülhetett ide, ebbe a mesés környezetbe.

A hegy lábánál egy pillanatra megálltam. Felnéztem a csúcsára mely hideg hósapkájával csalogatott. Eszembe ötlött milyen borzasztó meleg van odakint, és most már egy percet sem haboztam tovább. Elindultam, hogy meghódítsam életem első hegyét.

A hegy oldala kellemes lankás, nem túl meredek ösvényt tárt elém. - Ezt még én is játszva megteszem! - gondoltam magamban.

Amint egyre feljebb jutottam, a zöld füvet felváltották a bozótok, fák, erdők. Majd hatalmas fenyőfák között vezetett tovább az utam. Imitt - amott hófoltok is megjelentek. De nem fáztam, csak mentem előre.

A hótakaró egyre összefüggőbbé vált, és már ropogott is a lépteim alatt.

Az idő megszűnt körülöttem. Észre sem vettem, mikor értem fel a hegytetejére. De fent voltam, és a látvány lenyűgözött. Körös-körül fenyőfák. Alattam a mező integetett, az égen a Nap kísérte utamat. Előttem pedig egy ősi építmény állt. A Stoneheng –i kőépítmény titokzatos maradványai tárultak elém. Az oszlopok között, körös - körül, mindenütt fény áramlott kifelé.

Valahogy álmomban egy hang utasított engem. Azt mondta valakivel, vagy valamivel találkozni fogok odabent. Képzeletemben megjelent az 5 elemet ábrázoló csillag. Ismertem olvasmányaimból az ábrát, és próbáltam felidézni az öt elem nevét: Föld, Víz, Tűz….de a másik kettő nem jutott eszembe. A hang a fejemben siettetett. Kíváncsivá tett. Vajon mit látok odabent? Azt gondoltam majd ezt a csillagot látom talán. De tévedtem.

A fejemben a zene és a hang együtt volt már, és a zene ütemére körbe-körbe forogtam. Bejártam azt az ívet, amit az épület formája adott. Megálltam. Lassan, elég nehézkesen elém tárult valami, amit látnom kellett. Az először kivehetetlen jelenség megállapodott, és egy kötélen himbálódzó akasztott alakot láttam meg.

Megrémültem! El akartam futni, de eszembe jutott mit mondott a hang. Így maradtam. A himbálódzó testet nézve, elindultam ismét körbe, és alaposan szemügyre vettem.

Csak jártam körbe-körbe, és néztem, figyeltem hogy néz ki. Nem ismertem meg, de tudtam, hogy én vagyok az.

Sokáig forogtam, keringtem. Nem hagytam abba. Minden rezdülését megfigyeltem a testnek. Néha kinyitotta a szemét. Rám nézett, majd a következő pillanatban lekonyult a feje, és hosszú haja arcába hullott. Rémüldözésemet felváltotta a félelem. Hogyan kerültem én oda? És vajon miért? Ki tette ezt velem? És miért nem ismerem fel magam?

Féltem, de félelem megdermesztett, nem tudtam elmenekülni. Valahonnét kör alakban táncoló bennszülött indiánok jelentek meg. Nagyon sok ember volt a csoportban, és csak táncoltak, és egy dob hangjára kántáltak. Kezeiket az akasztott ember felé emelték. Világos volt számomra, hogy a lelkéért imádkoznak.

Közéjük álltam. Táncoltam én is. Egyszer csak egy kéz kitaszított az emberek gyűrűjéből, és a kör közepére kerültem. Most az imádkozó kezek felém nyúltak, mintha meg akarnának érinteni, és az egyre erősebbé váló dob hangjára, egyre vadabb táncba kezdtek, és egyre hangosabban kántáltak. Éreztem valami simogatást a bensőmben. Aztán láttam egy csodaszép szivárványt, amin elindultam. Úgy éreztem a lelkem, elhagyja testemet. De valami visszahúzott. A kántálás és a tánc volt az, amit már valóban értem táncoltak.

Már szédültem a sok forgástól. Kezdtem magam rosszul érezni. Gyomrom émelygett. Attól tartottam kijön az ebédem, de nem történt semmi, mert mint ha érezték volna szorult helyzetemet, egy csapásra megállt minden forgás. Kinyújtottam kezem az emberek felé, akik utat nyitottak nekem. Ólom nehéz léptekkel elindultam kifelé. Odakint a friss levegő szinte arcul ütött. Kábultan botladozva vágtam neki a lejtőnek.

Lejöttem a hegyoldalon. Lábam ismét érintette a selymes füvet, orrom mélyen beszívta az akác édes illatát. A kamillavirágok még mindig mosolyogtak rám. Semmi nem változott, mégis mindet másképp láttam. Koszosnak éreztem magam. Ruhám megmagyarázhatatlan szürke, fekete, vagy nem is tudom milyenné vált.

Kényelmetlenül éreztem magam benne, de lépteim egyre könnyebbé váltak. Valahogy ismerős illatokat kezdtem érezni.

Vállamat megmozdítottam, mert elzsibbadt. Madárcsicsergést hallottam. Majd éreztem a ventilátor által kevert izzadság szagú levegőt. Kinyitottam a szeme, és csodálkozva láttam, hogy az ágyamban fekszem, fejemen fejhallgató, és a magnó sistergésének kellemetlen hangja táncot jár az idegeimen. Torkom kisáradt, és a szomjúságtól hányingerem van. Inni kéne! – futott át agyamon a felismerés…

               / Szabó Gitta: 2006-07-22 /