Napokat töltött a szobájában. Még enni sem volt kedve. A negyedik nap reggelén ismét kopogtattak. Rózsaszínű Tündér állt az ajtóban.

   - Jó reggelt Tomikám! – köszönt a szokott vidámságával. – Hiányoztál az asztaltól. Aggódom érted! Lefogysz, ha nem eszel. Nem lesz erőd a gondolkodáshoz.

   - De lesz – bizonygatta a fiú, nem túl meggyőzően.

Te tudod! – vont vállat a tündér. – És jutottál már valamire?

   - Úgy érzem… azt hiszem… szóval – hebegett a gyerek.

   - Értem. Még időre van szükséged.

   - Igen, de már majdnem tudom – ujjongott Tomi.

   - Nos, ennek igazán örülök. Ez valóban jó hír. Magadra is hagylak, hogy nyugodtan töprenghess.

            Ettől a naptól kezdve senki nem zavarta Tomit. Volt bőven ideje átgondolni a történteket. Gondolkodott, gondolkodott, de nagyon magányosnak érezte magát. Tudta, csak egy lépés, és újra a gyerekek között lehetne. De ő nem szeretett ilyen rosszcsontok társaságában lenni. Inkább egyedül maradt.

            Egy nap Tomi már annyira éhes és szomjas volt, de olyan nagyon neki keseredett, hogy nem találja a jelszót, hogy már az ágyból sem kelt fel. Már gondolkodni sem volt ereje. Nagyon sajnálta önmagát. Félig alélt állapotban, mintha fény gyúlt volna a fejében, megértette, amit a tündér mondott neki: „NEM LESZ EREJE!”

            Felült az ágyban, akár milyen nehezen is ment neki. Alaposan beleizzadt ebbe az egyszerű feladatba. Majd kicsusszant az ágy szélére, zihálva vette a levegőt, amikor arra gondolt, milyen jó is lenne valakivel beszélgetni. Bogica! – futott át az agyán. Furcsállta, hogy nem jött hozzá napok óta. Csak nem beteg? Borzasztóan vágyott a társaságára, vékonyka hangjára. Fel akart állni, de még erőtlen lábai nem bírták megtartani. Kimerülten hanyatlott vissz az ágyba.

   - Bogica! Hol vagy? – kiáltott elcsukló hangon.

            Mintha csak erre várt volna, kivágódott az ajtó, és Bogica bukkant elő, kezében hatalmas tálcát tartva.

   - És most szépen enni fogsz! – mondta, ellenkezést nem tűrőn az ágyban nyögdécselő fiúnak. Ezt nem nézhetem tovább! Már nem akarsz engem elvinni magaddal?

   - De akarlak – válaszolt erőtlenül Tomi. – Csak éppen sehogy sem találom a mondat folytatását.

   - Ne nyafogj tovább! Kelj fel, és mozogj! – szólt Bogica dühösen. Haragudott a fiúra, amiért így elhagyja magát.

            Tomi hitetlenkedve hallgatott. Csodálkozott, mennyire méregbe tud gurulni ez a csöpp kis lány. Egészen belepirult az arcocskája.

   - Bogica! Te most olyan vagy, mint ha az anyukám lennél - nevetett Tomi a kislányon, és engedelmeskedve a parancsnak, felült az ágyban. Egyszer csak, felszegte a fejét. Leugrott az ágyról, odalépett Bogicához, és hevesen átölelte.

   - Na! Engedj el! – lihegte a lányka az erős szorításban.

   - Meg van! – kiabálta Tomi.

   - Mi van meg? Jaj, eressz már!

            A fiú végre elengedte Bogicát, aki újra rendesen kapott levegőt.

   - Szóval, mi van meg?

   - Hát a megoldás! A jelszó!

   - Tudod a folyatatást? Hiszen ez óriási! Menjünk gyorsan, szóljunk anyának!

            Bogica megragadta Tomi kezét, és mint a szélvész húzta maga után. Nem törődött azzal, hogy a fiú még gyengén botladozik csak mögötte.

   - Anya! Anya! – kiáltozott a kislány. A lépcső dübörgött alattuk.