156. szó-szövő: költő,csúfosan,ember,árnyék,feéelmetes,nyár,biztosan,kiáll

A bukott költő

 A nyár rekkenő hősége és a szégyen elől a költő kertjébe menekült. Az öreg diófa hűvöset adó árnyékában mindig megnyugodott, és a gondolatok is ott tanyáztak, bújtak elő, rohanták meg.

Már rég, még nagyszülei idejében egy kis padot és egy asztalkát állítottak a fa alá. Nagyapja ott pipázgatott ebéd után, vagy délután a barátaival.

 Most egyedül Ő ült a faragott, tömörfa kispadon. Gondolkodott. Arcára a kétségbeesés mély barázdákat szántott. Legutóbbi kötetével csúfosan megbukott, anyagilag a csőd szélére került. Mindenét erre a kötetre tette. Megígérte a menyasszonyának, hogy ez után a könyv után megtartják az esküvőt.

Félelmetes volt számára ez az ismeretlen érzés, hisz eddig még nem voltak anyagi gondjai. Sikeres ember volt. De játszott, és most itt ül egyedül, elhagyatva a kétségbeesés társaságában. Az eddig kiegyensúlyozott életét romokba dőlni látta. Kedvesét is sikerült magára haragítania. Még most is maga előtt látja a szomorú lány máskor csillogó fekete szemeit, amely a csalódástól, fájdalomtól mattá vált.

A költő szégyellte magát, önmaga előtt is. Szeretett volna rohanni kedveséhez, de tudta jól, jegyese biztosan elzavarná.

A diófa árnyékában ülve, az asztalkán papírlap, ceruza hevertek. Megpróbált írni a lánynak, bocsánatot kérni, amiért kiabált vele. Elmondani, elmagyarázni, miért is történhetett meg! Hogy a csúfos bukás okozta feszültséget már nem bírta elviselni, és a szégyent nyomta a vállát az elmaradt esküvő miatt. Megzavarodott.

A földön, a zöld pázsitban összegyűrt papírok jelezték az idő múlását, és a költő idegességét, tanácstalanságát.

Hirtelen felállt! Más jutott eszébe. Másképp beszél a lánnyal. Elmegy a munkahelyéhez, kiáll az utcára az iroda ablaka alá, és onnét kiabálva vallja be mennyire, szereti, hogy ne hagyja el, hogy szüksége van rá, és, hogy nélküle nem élet az élet…

          (Szabó Gitta: 2007-06-11)
-----------------------