A csodabogyó

    Történt egyszer, hogy egy szép nyári napon, az út porát szél úrfi kavarta.  Hol a magasba emelte, hol tovaszalajtotta, majd játékosan körbeforgatta, végül visszaejtette az útra. Egyszer csak, a porfelhőn át feltűnt egy nagykalapos alak. Lassan, görnyedten járt. Szegény, vékonydongájú, rongyos ruhás legény volt, ki súlyos lépteit a zöldellő mezőre irányította, majd lefeküdt a fű közé. Kalapját maga mellé tette, szemeit lehunyta, mélyen beszippantotta a friss fű illatát, és hagyta hadd süsse a nap az arcát.
    Fáradt volt, elgyötört, de sokáig nem maradhatott így, hiszen az éhség mardosta a gyomrát. Oly hangosan korgott, hogy felverte az egész környéket. Kinyitotta szemét. Félig felült, csöndesen körbetekintett a tájon, s ekkor észrevette, hogy kalapja nem ott volt, ahová letette. Erősen vakarta a fejét, gondolkodott, mi történhetett. Majd érte nyúlt, magához húzta, lerázta róla a port. Ahogy rázogatta, egyszer csak egy cserépdarab pottyant ki belőle. A legény nagyot nézett, meresztgette szemeit, majd kezébe vette, forgatta, míg nem megcsillant rajta a napfény. Ettől a cserép mosolyogni kezdett.  
    - Szép napot neked, kedves vándor!  
    - Neked is! – válaszolt a legény, és csak ámult, bámult, és még jobban csodálkozott. – Ki vagy te, mi vagy te, hogy beszélni tudsz?
    - Én egy csodacserép darabja vagyok. Az én gazdám egy aprócska manó, Ő küldött hozzád.
    - És mit kezdjek én egy törött cseréppel? – kérdezte a legény, de nem tudott tovább társalogni a cseréppel, mert a gyomra ismét hangosan korgott. Tenyerével árnyékot vetve szeme fölé, körbenézett, hátha lát valami ehetőt. De se közel, se távol nem látott semmit.  Fogta a cserepet, zsebre vágta. Gondolta jó lesz még valamire, ha másra nem, esetleg borotválkozni, hiszen már sarjadt a bajusza imitt-amott.
    Öreg kalapjával kezében útnak eredt. Nem tudta merre, hova tar, csak ment egyenesen az orra után. Valahonnét nyöszörgést hallott. Nem gondolkodott sokáig, elindult a hang irányába.  Néhány lépés után egy bokor ágas-bogas koronájába akadva egy aprócska lényt, egy indurka-pindurka manót talált, aki kétségbeesetten kapálódzott, így egyre jobban belegabalyodott a vékony ágak szövetébe. A legény gondolt egyet. Zsebébe nyúlt és elővette a cserépdarabot, melynek éles széleivel vagdosni kezdte az ágakat, amelyek ugyan jajongtak, de végül elengedték a manót. A kis ember nagyot lélegzett és így szólt:
– Jó tét helyébe jót várj! Mert kiszabadítottál a gonosz Fogvatartó Ármány karmai közül, aki csak itt ebben a csodabokorban lakozik, olyan ajándékot adok neked, ami egész életeden keresztül hasznodra lesz - mondta, és huss, már ott sem volt.
A bokor, mint aki éppen életre kelt, egy csapásra tele lett piros, illatozó bogyóval.  A bogyók suttogtak a legénynek:
- Gyere ifjú és egyél belőlünk. Ne félj, nem bántunk. A manó küldött minket, hogy jól lakhass.
    Az ifjú nem tétovázott, nem gondolkodott, hanem azonnal nekilátott az evésnek.  Nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nem, csak tömte magába az élelmet. Míg boldogan majszolt, addig egy madárka repült éppen arra a bokorra, amiről a legény evett, és dalolni kezdett:
- Szegény legyén, hallod-e?
  Bogyó magjából tégy a zsebedbe!
  Ha megéheztél szórd a földre,
  Csodabogyó-bokor lesz belőle!
    Ezzel a madárka tovaröppent, és a legény azon kezdett tanakodni, vajon miért történik vele ez a sok csoda? Hiszen ő csak egy koldusszegény földönfutó, akinek nincsen senkije ezen a világon. Igaz, halványan emlékszik még rá, amikor aprócska gyermek volt, akkora, mint egy babszem, és a csodájára járt a környék, akkor a falu legöregebb embere azt jósolta, hogy még nagy dolgokat visz majd véghez. De mit is tudna ő nagy dolgokat véghezvinni, mikor még magát sem tudja ellátni?      Valahogy most mégis hinni kezdett a jóslatban, és úgy tett, ahogy a madárka javasolta. Zsebébe dugott néhány magot, és világgá indult. Mikor elfáradt megállt, elültetett néhány magot, és ripsz-ropsz előtte termett a csodabogyó-bokor. Mikor jóllakott, ledőlt aludni egy kicsit. Lepedője volt a föld, takarója az égbolt, párnája a remény. Mikor felébredt, nem köszöntötte más, csak a korgó gyomra. Olyan éhes volt, egy egész disznót is meg tudott volna enni.  De nem hogy disznó nem volt, még a csodabogyó-bokrot sem találta sehol. Egy rövidke ideig bambán bámult maga elé, gondolkodott vajon mi is történhetett, mikor a cserépdarab mocorogni kezdett a zsebében.
- Édes gazdám! Ne törd a fejed tovább, majd én elárulom neked a titkot.
A legény elővetet a cserepet, és kérdőn nézett rá.
    - Tudod - kezdte a cserépdarab -, ezek a bokrok csak egy napig élnek. Ezért kell mindig magot gyűjteni, és újra ültetni. És ezért kell neked egész életedben a szántókat, patakpartokat járnod, hogy a hozzád hasonló szegényeknek, mindig legyen ennivalójuk. Mert tudd meg, a te dolgod, hogy egyetlen szegény ember se éhezzen.
    A legény hallgatta a cserepet, amit az aprócska manó küldött hozzá, majd így szólt:
- Szóval, azt állítod, hogy míg élek, járnom kell a világot? És mi lesz, ha megbetegszem, vagy valamiért nem tudok tovább menni, és mégis csak éhezni fognak az emberek?
    - Erre nem kerülhet sor. Van egy módja, hogy ne kelljen örökkön-örökké menned, koptatnod a bocskorod, és mégis legyen elegendő bogyó.
    - Mégis milyen módja lehet ennek?
    - Elárulom, de figyelj jól, mert csak egyszer mondom el, és azután az én munkám befejeződik, vissza kell térnem az aprócska manóhoz. Az egyetlen mód az, hogy egyszer körbe kell járnod a Földet. Az egyenlítő mentén kell haladnod, és mikor visszatérsz a kiinduló ponthoz meg kell nősülnöd. Akkor, ezek a bokrok több más ehető bogyós testvérével együtt örök életet kapnak, és az évszakoknak megfelelően, valamelyikük mindig teremni fog. Így biztosítva embernek, állatnak biztos élelmet.
    Ahogy az utolsó szavak is elhangzottak, a legény kezében a cserépdarab porrá lett, a szél kifújta a tenyeréből, és vitte messze, egyre messzebb. Egyedül maradt a legény. Elültetett néhány magot, majd jól belakmározott a piros bogyókból, néhány magot ismét a zsebébe dugott. Fogta rongyos karimájú kalapját és útnak indult.
    Ment, ment, mendegélt. Nem tudta merre, csak ment. Hirtelen azt vette észre, hogy az üres zsebét húzza valami. belenyúlt, és mikor kihúzta a kezét, egy fakeretes iránytű volt benne. Az ifjú szemöldöke felszaladt a homlokára a csodálkozástól, majd arra gondolt, biztosan a manó küldte segítségül. Most már egy kicsit sem aggódott, hogy ne tudná teljesíteni a rá bízott feladatot. Ment mindig arra amerre az iránytű mutatott. Vagyis, ellenkező irányba, mert az egyenlítő Déli irányban volt tőle. Hegyet mászott, átúszta az tengereket, hajóra szállt, majd repülőre. Mikor a Nap olyan melegen sütött, hogy a levegő sárgán vibrált, tudta, megérkezett. Már csak az egyenlítőt kell, végig járja. Nyugat felé indult el. Ismét mászott, úszott, repült. Hol sárban, hol hóban bukdácsolt. Ha megéhezett elültetett néhány magot.
    Így telt el kereken három esztendő. Ismét ott állt a zöldellő mező szélén, ahonnét elindult.  Már messziről látta, hogy egy piros-fehér pöttyös ruhás leányzó gyűjtöget szedret a szúrós bokorról. Odalépett hozzá. A lány feltekintett a férfivá érett legényre, és mint aki épp csak előző nap köszönt el tőle, a nyakába ugrott és így szólt:
- De jó, hogy megjöttél! Úgy hiányoztál!
    A legény nem szólt semmit. Megfogta a leány kezét. A faluban egyenesen a templomba mentek, és összeházasodtak. Sorban születtek a gyermekeik, és ahány gyermek született, annyi bogyót termő bokor nőtt szerte a világon. Volt csipkebogyó, szeder, kökény, áfonya, bodza, ribizli, egres, és ki tudja még hány féle, fajta. Szükség is volt rájuk, mert olyan nagy lett a családjuk, hogy bizony nem tudtak annyi ennivalót előteremteni, hogy mindenki jól lakhasson.
    Így történt, hogy mindenféle zord tájon is teremnek bogyók, húsukat kínálva az arra tévedőknek, és végre a legényből lett férfi nem vándorolt többet, hanem békességben, boldogságban élhet családjával.

(Szabó Gitta: 2011-06-26)