Huszonkét év

Hétfő délelőtt volt. Kábultan keltem ki az ágyamból, és elindultam a fürdő felé, ám a szoba közepéig sem jutottam el, amikor valami folyni kezdett lefelé a lábamon. Csak álltam, az meg egyre csak csorgott. Megijedtem! Mi történik velem? Azt biztosan tudtam, hogy ez nem az, aminek így első nekifutásra az ember gondolná. Másmilyen érzés volt. Majd hirtelen ráébredtem a valóságra. Elfolyt a magzatvíz! Elméletben tudtam ez mit jelent, de még ilyesmi sosem történt velem, ezért örömtől és félelemtől vegyes érzelmek kavarogtak bennem, és sírva fakadtam.
- Mami! Mami! – kiabáltam kétségbeesetten anyósomnak, aki izgatottan nyitott be a szobába: - Mi történt? – nézett rám riadtan, amint ott álltam a szőnyegen, hálóingemet markolászva, alattam a tócsa és sírok. Ő, mint tapasztalt asszony, azonnal tudta mi a teendő.
Amíg anyósom segített felöltözni, addig apósom átszaladt a szomszédba Gyula bácsihoz, aki mikor megtudta mi történt azonnal hozta az autót, és már repültünk is az ismeretlen felé.
Innen már nem emlékszem az eseményekre. Annyira új volt ez a helyzet, hogy nem maradt meg bennem belőle szinte semmi. Csak azt az egyet tudom, hogy másnap reggel hét órakor megszületett az én első gyermekem, egy kislány. Rózsaszín bőr, hosszú fekete haj, hurkás kezecskék, gödrös állacska, és sosem sírt. Az etetés alatt, amíg a többi bébi mohón szopott, addig az én kis lustikám a mellkasomon, a szívem dobbanásának zenéjére édesen szundikált. Be is sárgult a drága, ezért néhány napra el kellett búcsúznom tőle, hogy inkubátorba tehessék.
Lassan letelt az idő, és a férjem, az ifjú apa, hazavitt bennünket.
Az elbeszélésekből tudom csak, hogy mikor apósom elbiciklizett a telefonfülkéhez - mert akkoriban még nem volt telefonunk -, hogy megkérdezze megszületett e már az unokája, dalolva karikázott haza a nagymamához az örömhírrel:
             „Van egy kis lány, Anikó,
               Rózsás tünemény…”, mivel az én angyalkám ezt a nevet kapta.
    Hogy miért írom le ezeket? Megmondom.
Ez a drága csöppség immár huszonkét éves, és mert ez a szám egy nagyon érdekes szám. Véletlenül, vagy a sors rendezte így, nem tudhatom, de az tény, hogy amikor e kincsem megszületett én magam is huszonkét éves voltam.
Évek multán, egy szomorú eseményből kifolyólag, mikor meg kellett váltani édesanyám sírhelyét, akkor, hogy legyen valami tárgyi emlékem róla, kértünk egy másolatot a halotti anyakönyvi kivonatából. Ebből az okmányból megtudtam, hogy anyukám is a huszonkettedik évében volt, amikor én születtem.
Hogy még egy huszonkettes évfordulót hozzátegyek ehhez a sorozathoz, huszonkét éve próbálgatjuk egymást a férjemmel. Mondhatnánk azt is tréfásan, hogy a „huszonkettes csapdája”.
    Ezeknek az összefüggéseknek ismeretében, az idei születésnapi torta különleges lesz számomra. Amikor az immár gyönyörű, felnőtt, hosszú hajú angyalkám elfújja majd a gyertyákat, lelkem ünneplőbe öltözik, és talán, édesanyám, onnan fentről megérint, és megpuszilja a homlokomat éppen úgy, ahogy én a leánykámét. Szinte érzem, ahogy mellém ül, látom büszke nagymama mosolyát. És én végre, oly boldog és elégedett leszek!

                            (Szabó Gitta:2005. 09. 02.)