Kétbalkéz és a Falu

            „Figyelem! Vasárnap reggel, kilenc órától horgász verseny lesz a tónál! Az első helyezett egy hétre elutazhat a falura!”

            Ezt a hirdetést olvasta Kétbalkéz a zöldséges oldalán. Mivel a kisujjában volt a pecázás minden csínja-bínja, ezért gondolkodás nélkül megkereste a szervezőket, és benevezett a versenyre. Elmondtak neki minden feltételt. Megkapta a nevezési papírját is. Az úton hazafelé, más sem járt az eszében, csak az, milyen jó lenne újra egy kis falusi levegőt szívni. Hiszen nagyon régen volt, már amikor falun lehetett. Talán még gyermekkorában, amikor nagyiéknál töltötte a nyári szünidőt.

            Nagyon izgatott volt. Izgalmában azt is elfelejtette, miért küldte a felesége. Így aztán üres kézzel tért haza. Az emlékeitől elérzékenyülve lépett a lakásba. Az asszony hangja térítette magához: - Hol van, amiért küldtelek?

Ekkor vette csak észre, hogy nem vásárolt be. Ahogy elment, úgy tért haza. Mivel még mindig igen izgatott volt, azonnal elmesélte a feleségének a versenyfelhívást. Mikor a díjazáshoz ért az elbeszélésben a felesége felszisszent.

Ő is vágyakozott egy kis változásra. Szemét becsukta, és képzeletében látta magát, amint éppen egy tehenet fej. Elég mulatságos látványt nyújtott. El is kacagta magát.

Elhatározták, hogy a hátra lévő időt edzéssel fogják tölteni. Összeszedték motyójukat és elindultak, ki a tópartra. Reggeltől késő estig edzettek. Bizony már nagyon kimerültek voltak.

- Mi lenne, ha pihennénk egy kicsit? Ilyen állapotban egyetlen halat sem tudok megfogni. Minden erőm elszáll! – nyafogott Kétbalkéz .

            - Igazad van! - szólt az asszony. - Pihenned kell, különben hiába várnak azok a helyes kis tehenek ott a falun. Na sipirc aludni!

De Kétbalkéz nem tudott elaludni. Egyre csak azon járt az esze, hogy mit tudna kitalálni, hogy biztosan Ő nyerjen. Egyre csak gyötörte a kétség. Mi lesz, ha nem nyer? A gondolatok egymás után születtek a fejében, és hamvadtak el. Pedig már nagyon beleélte magát az utazásba. Hiába volt minden csalafinta ötlete, társai mindig lebeszélték. 

            - Ezt nem szabad! Ez csalás! - hőbörögtek ellene.

Végre eljött a reggel! Nagyon sok horgász gyűlt össze a tóparton. Megjöttek a versenybírák is. Voltak ott idegenek, de olyanok is, akikkel minden nap együtt pecázott. Jókedvűen üdvözölték egymást. Még egy kis ugratást is megeresztettek: - Na mi újság? Mit lógatsz ma a vízbe? Az asszonyt is elhoztad? Ő lesz a csali? - és még hasonló tréfákat, de nem sértődtek meg egymásra.

Megszólalt a síp. Mindenki egyszerre dobta be a horgokat a vízbe. Telt múlt az idő. A közönség egyre izgatottabb lett. A bősz horgászok pedig egyre idegesebbé váltak. A feszültség csak nőtt és nőtt.

            Kétbalkéz is csak a bot végét szorongatta, bánatos képpel. Látta ezt az asszony. Óvatosan a víz fölé hajolt. Kicsit megpaskolta kezével a hűs vizet, mintha melege lenne. Nem sokára eszeveszetten rángatni kezdett Kétbalkéz pecabotja. Ijedtében majdnem kiejtette a kezéből. De erősen megmarkolta és húzni kezdte kifelé.

 - Mi a csuda ez? Hű de nehéz! Mindjárt elviszi a botot! – nyögdécselte. Eltartott egy darabig, míg sikerült kifognia a halat. Mikor kiemelte a vízből, még a lélegzete is elállt. A szurkolók felhördültek. Hatalmas nagy hal ficánkolt a horogra akadva. Megmérték. Semmi kétség! Kétbalkéz hala a legnehezebb! Ő lett az első!

            A horgász felesége ura nyakába ugrott, úgy örült. Összevissza puszilgatta, ám az ember visszadobta a halat a vízbe. A többiek csak álmélkodtak. De Kétbalkéz nem törődött azzal, mit mondanak az emberek. A díj meg volt, és csak ez számított.

 Odahaza izgatott csomagolásba kezdtek. Mikor végeztek tétovázás nélkül indultak a falu felé.

            A faluban mindenki tudta, hogy hamarosan érkeznek. Izgatottan várták őket az emberek. Egymást lökdösték, mert mindenki látni akarta azt a híres horgászt, aki visszadobta a halat a vízbe.

A fogadtatás megható volt. A látvány gyönyörű. A kéményeken gólyák fészkeltek. A házak tetejét nád fedte. Az udvarokban tyúkok, kacsák, libák szaladgáltak. Az egész falu zengett az állatok bőgésétől, csipogásától, gágogásától. De ez a hangzavar más volt, mint az otthoni autótülkölés. És a levegő! Szinte kézzel fogható a sokféle illat. Mert illat volt ez a javából! Minden érzékszervük fürdött ebben a csodálatos környezetben.  

A horgász hirtelen odafordul hitveséhez: - Mondd csak! Mit csináltál, hogy az a gyönyörű hal pont az én horgomra akadt rá?

- Á! Igazán semmi különöset, csak egy hét nyugalmat kínáltam nekik cserébe, ha a legnagyobb ponty a Te horgodra harap.

- De hogyan? – csodálkozott Kétbalkéz.

- Drágám, ne feledd, falusi lyány volnék, vagy mi! – nevetett az asszony titokzatosan.

Nos! Ennyi volt! Ennyi mesét mondott nekem akkor, azon a szerencsés napon újdonsült barátom, aki az óta, is a világ legjobb barátja. Azt azért tudnod kell, hogy ez után a falusi kirándulás után, Kétbalkéz ott hagyta városi otthonát, és odaköltözött a faluba, ahol reggel kakasszóra ébred a természet. Azóta is ott éldegélnek, jár pecázni, és látogatom meg minden nyáron.

                                  (Szabó Gitta: 2007-12-28)