A fényt gyűjtő manó története

     Történt egyszer, hogy egy furcsa szerzet lábujjhegyen óvatoskodott a sötét ablak előtt. Egészen összehúzta magát óriási fekete kabátjában, amin még így a félhomályban is látszott, hogy bizony jó néhány számmal nagyobb a viselőjénél. Ennek a furcsa alaknak, hatalmas bajszos ábrázatját olyan mély barázdák szelték keresztül-kasul, hogy elfért benne a holdsugár, és a nappali fény minden ragyogása. Az ajtóhoz ment, és belépett rajta. A sötétségben tapogatózva lépett egyet, kettőt, amikor hirtelen nekiütközött valaminek, ami az útjába került. Alaposan beverte az orrát.
     - A teringettét! Majd rittyentek én itt mindjárt egy kis fényt! - ezzel arcának baloldali barázdáját kissé széthúzta és kiengedett belőle egy halvány holdsugarat, ami remegve futotta be a szobát.
     - Ó, de jó végre szabadon szaladgálni! - sóhajtott a holdsugár.
     - Most nem érünk rá erre! Valaki, itt segítségre szorul! – szólt a manó, majd ellépett a ruhásszekrénytől, aminek az előbb ment neki.
     A holdsugár lecsillapodott. Immár lassabban haladt körbe a szobában, és mindenhová alaposan bevilágítva. Hirtelen megállt egy vetett ágynál.
     - Itt, ni! A dunna alatt! – szólt az embernek, aki gombolyagba tekerte hosszú varázsbajuszát, mert nem szeretett volna rálépni, az ő nagy, nagy büszkeségére, aminek csodájára járt az egész világ. Odament az ágyhoz, megemelte a dunnát, ami alatt egy vacogó, vézna gyermeket talált.
     - Édes fiam! Miért reszketsz és nyöszörögsz? - kérdezte.
     - Sötét van, fázom, és nagyon éhes vagyok! Valaki ma összeszedte a napfényt. Megijedtem és elbújtam. Még enni is elfelejtettem, pedig édesanyám a lelkemre kötötte, hogy el ne feledkezzem róla, mert sosem növök nagyra. De te ki vagy, és hogy kerültél ide? Inkább menj gyorsan utadra, mielőtt anya hazaér.
     - Ó, gyermekem! Miért félnék én édesanyádtól?
     - Mert, most megint olyan sötét lett, mint amikor édesapámat elvesztettük, és dühös lesz, és sírni fog, és csapkodni. Szörnyű még nézni is!
     - Én voltam az a valaki, és én gyűjtöttem össze a sok fényt.
     - Te? Szóval miattad van sötét? És miattad nem tudtam enni? És miattad lesz anya mérges? Én nem akarom, hogy sírjon. Jobb, ha odébbállsz!
     - Itt meg mi történt? Miért van ilyen sötét? És miért nem ettél? Már a sarkon túl hallottam, hogy korog a gyomrod. Pedig ... – kérdezte gyermekét az ajtón éppen belépő anya. Nem volt ideje befejezni a mondatot, mert megakadt a szeme a manón.
     - Hát te?  Hogy merészeltél idejönni azok után, hogy elvitted az uramat?
     - Csitulj asszony! Tudd meg, én nem vittem el az uradat. Én csak segítettem neki, hogy megmeneküljön a Gonosz Mámor Tündértől, aki minden kedvére való férfiembert elvarázsol, és magával viszi az üvegpalotájába, és soha többé nem engedi ki onnét őket. Egész életüket mámorban kell tölteniük, és őt kényeztetni. Ezért elvarázsoltam, és elrejtettem a bajuszom szálai közé. És azért jöttem ma hozzád, mert eltelt az egy év, és pontosan olyanok a körülmények, mint akkor voltak. A tündérlegenda szerint, ha ilyenkor sikerül pontosan végrehajtani az újratalálkozást, akkor örökre megszűnik a Mámor Tündér hatalma, és felszabadul minden férfi, akit addig elragadott. Ez az idő most van. Hát jöttem, hogy visszaadjam a férjed.
     - És hol van az én uram? Add elő azonnal!
     - Az nem megy olyan könnyen. Van még egy feltétele a dolognak – válaszolta a ráncos manó.
     - És mi lenne az?
     - A bajuszgombolyagból kötnöd kell egy olyan hosszú sálat, ami körbeéri a földet. De most tüstént, mert sürget az idő. Nem érünk rá. Hozz gyorsan egy ollót, had vágjam le a bajuszomat!
      Az asszony térült-fordult. Hamarosan ollócsattogástól zengett a ház, és az óriási bajuszgombolyag végül a padlóra került. Ott hevert a lábuk előtt.
     - Tessék!  Fogd és láss neki a kötésnek! Addig én hunyok egyet – mondta a manó, és bebújt a dunna alá.
      Az asszony törte a fejét, hogyan kössön sálat, hisz életében nem volt még kötőtű a kezében.
Amin ott töpreng, és a gondolat ráncot vet a homlokára, a sarokban szundikáló holdsugár odaúszott hozzá és a fülébe suttogott. Ezután az asszony felállt, odalépett varrós ládikájához, és két tűt vett elő belőle. Leült a gombolyag mellé és csendesen mormolt maga elé:

    - Kedves napfény és holdsugár,
      Fonjátok a bajusz fonalát.
      Hurkoljátok, csomózzátok,
      Legyen sál minden szálból.
      Fusson körbe a földgolyón,
      Közüle az uram előugorjon.

Ebben a pillanatban a két tű eltűnt az asztalról, helyükbe egy arany és egy ezüstfényű kötőtű termett, melyek oly sebesen kezdtek neki a kötésnek, hogy nem is lehetett őket látni, csak már akkor, amikor végre elfogyott a gombolyag és a tűk dolguk végzetten hevertek a kész sál mellett a földön.
     Elérkezett a hajnal. A dunna alatt ébredezni kezdett a manó is. Forgolódott, nyújtózkodott, nyögdécselt.
     - De jól is esne egy bögre friss tejecske! – sóhajtotta.
     - Még mit nem! - mordult álmosan az asszony.
     - Ugyan már! Ne pörölj annyit! Inkább hozd azt a tejet!
Nem volt mit tenni. Ha vissza akarta kapni az urát, azt kellett tegye, amit ez a kis csúfság kért. Kiment a kamrába, a tejeskannából merített egy bögre tejet és bevitte a manónak. Megemelte a dunnát. A meglepetéstől kiesett a kezéből a bögre tej. Szeme elkerekedett, száját eltátotta, úgy csodálkozott, mert a fényt gyűjtő manó helyett az elveszettnek hitt ura nézett vissza rá. Majd mikor kicsodálkozta magát, boldogan omlott ura karjaiba.
     - De hová lett a Manó? – ocsúdott fel az asszony az ölelésből. Kíváncsian nézelődtek, szólongatták, de a manónak se híre, se hamva nem volt. Ekkor megszólalt a gyermek: - Én láttam! Amikor kimentél a kamrába, kisurrant a dunna alól és belebújt a sálba.
     - A sálba!? – kérdezték a szülők, miközben a földön heverő sálra pillantottak, amely gyors tekergőzésbe kezdett, és rekedtes hangon énekelt:

- Firgek-forgok ha mondom,
  Gombolyaggá csavarodom.
  Bajusz lesz ismét belőlem,
  Ráncos manó arcát díszítem.

     A sál eltűnt, a manó előbukkant. Méltóságteljesen szólt a háziakhoz: - Mivel, egyetlen bajuszszál sem maradt ki a sálból, ezért a férjed és az összes, korábban elragadott férfi mind visszatérhettek. Sikerült megtörni az átkot. Nincs már rám szükségetek – mondta búcsúzóul, és a holdfény segítségével végleg eltűnt az éjszakában.
Végre béke és nyugalom szállt a házra, a gyermek is apjához bújhatott, és ha nem korgott volna ismét a gyomra, talán még most is ölelkeznének!

                                              (Szabó Gitta: 2009. 11. 13)