Hangok odaátról

Halk szavak, apró neszek, sebes léptek zaját hallottam, valahonnét messziről. Nem érzékeltem semmit. Súlytalannak éreztem magam.

Szürke alagútban úsztam egyre felfelé, majd hirtelen, mint mikor a hóhér fémpallosa lesújt, olyan erővel zúdult rám egy fénynyaláb, majd aranylón vett körbe. Különös lágy mennyei zene csendült, mintha angyalok énekeltek volna.  

- Meghaltam! – Hasított belém egy gondolat. – Ez őrület! Nem lehet! A gyermekem odahaza vár reám! Nem, és nem! – kiáltottam. Lázadtam a tény ellen. Nem akartam elfogadni.

– Kicsi lányom! Mi lesz veled nélkülem? Tudod, különleges ajándékkal készültünk a születésnapodra. Apuval együtt nagy titokban tartottuk, hogy igazi meglepetés legyen. Tudod egy kistestvért kaptál volna tőlünk.

Míg ezek a gondolatok keveregtek a fejemben, egyre csak úsztam fel a fénynyalábon. Ám mind nehezebben jutottam előre. Valami hatalmas erő húzott visszafelé, miközben a fénynyalábból egy angyal lépett elém. Kezét felemelte.

– Állj meg! Neked még nincs itt az időd! Menj vissza a Földre, és fejezd be a dolgod, amit elkezdtél!

Ahogy jött úgy tűnt el. Az erő egyre jobban húzott, szívott visszafelé. A szavak, izgatott motozások, sustorgások egyre hangosabbá váltak.

Hirtelen, mint mikor az újszülött kicsusszan az anyukája pocakjából, és szemébe világít az erős fény, ugyanolyan erővel csúsztam én is vissza a valóságba.

A szemeimet résnyire kinyitottam. Fájt látnom. Körülöttem fehér ruhás emberek sürögtek. Oldalra billentettem a fejem, és bizonytalan körvonalait látva egy infúziós állványnak, döbbentem rá, hogy korházban vagyok.

 – Gyógyszer allergiás vagyok – suttogtam alig mozgó szájjal -, és talán terhes!

Újra elfeketedett minden. Ki tudja mikor, mennyi idő múlva, heves fájdalmakra ébredtem.

– Balesete volt – szólalt meg mellettem egy ápolónő. Gyorsan hívta a kezelő orvost.

- Végre magához tért! Most már nem lesz semmi baj! – mosolygott megkönnyebbülten nézve az orvosra, majd rám.

Élek! – zakatolt az agyamban, dobogott a halántékomban lüktetett az ereimben a felismerés..

                                                                                          (Szabó Gitta: 2007-02-11)
--------------