Az ajtó csikorogva csukódott be. Rekedtesen köszörülte zsanérjait, hogy ne lássák meghatódottságát. A házban lassan visszatért a normális élet. Csak néha hallatszott egy, egy csendes sóhajtás, de hamar elhalt ez is.

            A párna ügyesen kerülgette a bárányfelhőket. Tomi szótlanul ücsörgött. Nem volt kedve beszélgetni. A párna pedig nem nyaggatta.
Egyszer csak süllyedni kezdtek, majd a párna leszállt egy gyönyörűséges ház előtt a fűre.

            Tomi, még le sem léphetett a párnáról, már is zsibongó gyerek sereg vette körbe. Kezek sokasága nyúlt, kapkodott felé, és csak húzták, rángatták, karmolták, ahol érték.

            Tomi rémülten nézte az ismeretlen arcokat, amikor Bogica cérnavékony hangját hallotta kiszűrődni a lármából.

A gyerekek abbahagyták a ricsajozást, és utat engedtek a lánykának. A kislány ismét kezet nyújtott a fiúnak, ezzel másodszor mentette ki szorult helyzetéből.

            Bogica bevezette Tomit a házba. A fiú felkészült arra, hogy itt is mozogni fognak a tárgyak, ám megnyugodva látta, hogy itt minden teljesen normális.

   - Így, azért mindjárt más! – jegyezte meg elégedetten.

   - Miről beszélsz? – érdeklődött Bogica.

   - Te talán nem is tudod? Ott, abban a házban, ahová elbújtattál, minden bútor beszélt és mozgott. Semmit sem lehetett csinálnom. A szék alám gurult, a kenyér a számba repült, és a kés megvajazta a kenyeret. Végül azért elég jót mulattunk – mesélt Tomi, és ismét jóízűen kacagott.

            A hangos nevetésre beszaladtak a többiek is az udvarról.

   - Mi történt? – kíváncsiskodtak.

   - Hogy hívnak?

   - Miért vagy itt?

   - Csitt! – szólt rájuk Bogica. – Őt itt Tominak hívják, és velünk fog lakni.

            A gyerekek felsorakoztak egymás mellé. Egyesével bemutatkoztak:

   - Kata.

   - Sára.

   - Jani.

   - Réka.

   - Sanyi.

   - Zoli.

   - Petike.

            A bemutatkozás után ismét nagy hangzavar támadt. Tomit játszani hívták. Húzni kezdték kifelé az ajtón, ki az udvarra.

   - Menj csak nyugodtan! – bíztatta Bogica. – Itt nem fogsz unatkozni.

   - És te? Te nem jössz?

   - Én? Én is megyek nem sokára.

            A gyerekekkel együtt Tomi is kisereglett a hatalmas udvarra. Végeláthatatlan, bekerített játszótér volt az udvar, ahol bőven jutott hely mindenki számára.

            A gyerekek, mint a szilaj kiscsikók, nyerítette és ügettek fel s alá. A hangzavarra előkerült egy nagy, bozontos, fekete kutya is. Az egyik fiú felkapta kistestvérét, és ráültette a kutya hátára. AZ állat megijedt, ugrott egy nagyot, mire a gyermek leesett róla a földre. Testvérei oda sem figyelve rohantak tovább, ügyesen kerülgetve, átugorva a földön fekvő csöppséget.

            Tomi odament a kicsihez, hogy segítsen neki talpra állni.

   - Gyere! – nyújtotta felé a kezét – Segítek. – mondta még, miközben barátságosan mosolygott a fiúcskára, aki bátortalanul nyújtotta duci kis kezét.

            Amint felállt, azonnal szaladni kezdett a többi gyerek után, egyenesen be az erdőbe. Tomi nézte, amint apró lábait szaporán emelgetve eltűnik a szeme elől. Néhány másodpercig még téblábolt, aztán Ő maga is a gyerekek után eredt.

            Jó sokat kellett futnia mire meg találta a hancúrozókat, akik vidáman kergetőztek, bukfenceztek. Tomi örült, hogy végre igazi játszótársai lesznek. Állt és nézte a vidám kis csapatot. Amikor észrevették, boldogan integettek felé, és hívták, menjen közéjük. Lassú léptekkel indult el. Már csak pár lépés választotta el a gyerekektől, amikor valami váratlan ütés érte. Ijedten guggolt le, így keresve a támadóját.

   - Deje! Másszunk fája! – mutatott a hatalmas tölgyfára az egyik kisfiú. – Sok madájfészek van jajta.

            Tomi mosolyogva nézte a gyermeket.

   - Mondd csak, hogy is hívnak téged?

            A gyermek meghajolt és ismét bemutatkozott:

  - Petike vadok.

   - Szóval, te vagy Petike.

            Tominak nagyon tetszett ez a pici gyerek, és úgy gondolta, inkább vele marad egy kis ideig.

   - Jó! Másszunk fel a fára! – egyezett bele, a famászásba.

   - Deje! Tedél fel a fája! Látod, nem éjem el.

   - Nem éjem el. – nevetett Tomi a Petike selypítésén. A kisfiú vele kacagott, ugyan még nem tudta miért. Kezecskéit felemelte, hogy új barátja nyakába csimpaszkodhasson, amikor majd felteszi a fára.