Segítő szeretet

Köztudott, hogy iskolába járok. Ezen a napon, elég korán értem az iskolába. A csoportból még nem volt senki. Leültem a helyemre, és a pályázati kiírás fogalmaihoz kezdtem szinonimákat keresni, hogy kialakuljon valamilyen kép arról, hogy mit fogok írni majd.

            Lassan érkeztek a többiek is. Az egyik asszony odajött hozzám – már nem emlékszem pontosan mit -, de valami ilyesmit mondott:

            - Tegnap olyan szomorú voltál, de hidd, el jól csinálod. Biztos vagyok benne!

Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Majd megjött az előadást tartó tanár is, és elkezdődött a nap. Kommunikáció óra volt. A téma a halál, és a gyász. Hogy, hogyan kell viselkedni, milyen fázisok vannak? Mi a szerepe egy segítőnek?

Ez a hét már úgy néz ki, hogy-e téma körül forog, mert tegnap is a halál volt a téma, egy másik óra keretében. Elég jól vettem az előadás első felét. Több évtizedes gyászomból, talán két éve, hogy sikerült kigyógyulnom, egy másik tragédia révén. Az, az asszony többször is felém nézett. A szünetben ismét megszólított:

            - Hogy vagy? Hogy bírod?

            - Elég jól viselem! – mondtam, és eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk. Hazafelé arról beszéltünk, hogy mivel korán elvesztettem édesanyámat, és hiányzik az életemből egy igen fontos minta, és ez miatt a saját szülőségemet nehezen élem meg. Állandó kételyek gyötörnek, hogy jó szülője vagyok-e gyermekeimnek?

            Mikor ezek eszembe jutott, értettem csak meg a nő reggeli mondandóját. Ez az előadás sorozat volt a próbám, hogy valóban sikerült-e végleg kigyógyulnom hosszú gyászomból. Az asszony megfogta a kezem, megpuszilt.  Valamiféle melegséget éreztem áradni belőle. Szemei csillogtak a meghatódottságtól, és az együttérzés, hogy kiállom-e a próbát.

            Elkezdődött a második része az előadásnak. A gyásszal foglalkoztunk. A csoportot nagyon érdekelte ez a mai téma, hiszen így vagy úgy, mindegyikünk érintett volt valamilyen szinten.

Magamra figyeltem. Igyekeztem kívül maradni a sokszor szócsatába torkolló beszélgetésekből.

A tanár itt is elmondta a különböző fázisokat, a segítő szerepét a szociális szférában…

Az egyik fázisnál kénytelen voltam megnyílni, és közbeszóltam:

            - Mi van, ha nincsenek emlékek?

A teremben csend lett. A tanár is hallgatott, majd igen döbbenten, átérezve súlyát a kérdésemnek, megszólalt:

            - Hát…az bizony elég nehéz!..

Közbeszólásom alapja az volt, hogy  az egész beszélgetés egy olyan mederben folyt, amely csak felnőtt személyeket feltételezett az események mögé. Hát, kikívánkozott belőlem.

Az előadó folytatta gondolatmenetét:

            - Ilyenkor..a gyerekek mesét szőnek az elvesztett személy köré.

            - Vagy nem! – tettem még hozzá, és elpityeregtem magam. Nem törtem ki sírásban, csak néhány könnycsepp jelent meg a szememben. Valami szeretet energia áramlott felém, megérintette a lelkem. Olyan érzés volt, mint mikor a kisgyermeket szülője magához vonja, ha szomorú, és megvigasztalja őt. Hamar megnyugodtam én is. Ám a próbát nem sikerült teljesen kiállnom.

            Vége lett a napnak. Kifelé indultunk az épületből. Az, az asszony előbb ment el, mint én. Mivel egy darabig egy irányba megyünk, a buszmegállóban utolértük, én és egy másik társam. Ő éppen beszélgetett. Odamentünk mi is. Én hozzájuk álltam. Vártam egy csöppet, hátha felém fordulnak, rám néznek, de folytatták a beszélgetést. Nyilván az órán hallottakat tárgyalták elmélyülten.

            - Bocsássatok meg, hogy zavarok – szóltam hozzájuk-, de ez a Nő! – mutattam tréfásan a társamra -, puszit érdemel.

Rám nézett. Szemében még mindig ott volt az a gyengéd együttérzés, amivel a nap folyamán többször is megsimogatott. A többiek nem értették, miről van szó. Csak mi ketten tudtuk. Összeölelkeztünk és megpusziltuk egymást.

            - Köszönöm, hogy velem voltál! – mondtam neki.

            - Hát, érezted? – kérdezett vissza.

            - Igen! Éreztem! – mondtam, és megszorítottuk egymás kezét, mint valami cinkostársak.

Egy csoda, érintett szereplője voltam. Ez a nő nem sok minden személyes dolgot tudott rólam eddig. Mondhatni semmit. Valamiért ezen a két napon, még is csak mellé sodort a sors.

A csoda egy pillanat volt csupán, de egy életre szól. Még sosem éreztem ilyesmit.

            Amivel a napot kezdtem, a pályázati kiírással, most ezzel fejezem be.

Ez a történés a szeretet csodája, amit átéltem, aminek mottója a következő is lehetne:

„Vannak csodák, amelyek nem három napig tartanak!”