Hófehérke és a hét törpe

Hófehérke felett eljárt az idő. Ő is és a királyfi is beléptek már a bölcs korba. Gyermekeiket is szépen felnevelték. Boldog volt életük. Ám Hófehérke egyre rosszabbul érezte magát. Úgy érezte feleslegessé vált, hogy a gyermekeinek nincsen szüksége rá, pedig benne még annyi szeretet van, babusgatná még őket!

Olvasgatás közben, egy ötlete támadt. Mi lenne, ha elmenne dolgozni!? Mivel a gyermeknevelésben volt gyakorlata, hát jelentkezett egy gyermekotthonba. Gondolta, az igazán neki való munka lesz, hiszen Ő egy mese hősnője, így a lelke repdeső, csacsogó, meleg, barátságos. Szeret mesélni, játszani. Biztosan jól kijön majd a gyerekekkel! Elképzelte, amint körülötte nyüzsögnek majd, és énekelnek, játszanak, mesét mond nekik.

Mint a mesében, mindem úgy történt, ahogy annak lennie kellett. Átesett a vizsgálatokon, az állásinterjún. Mindenütt megfelelt.

Nagy büszkén, telve örömmel, önbizalommal, hittel kezdett neki a munkának. Kolleganői igazán barátságosak, segítőkészek. Mindenben a segítségére voltak.

Minden csodás! Akár a mesékben!   

Szépen betanulta a feladatokat, már tudta a gyermekek nevét is. Ám a gyermekek, ahogy egyre jobban megismerték Őt, próbálgatni kezdték határait, tűrőképességét. Ami ugye természetes dolog. Nem volt ez másképp saját gyermekeivel sem. De hamar rá kellett jönnie, a saját gyermekei, és az otthon gyermekei között óriási a különbség.

Egyre lehangoltabb lett Hófehérke. Főképpen akkor döbbent meg, mikor a „szökevény” gyermekeket, akik kiszaladgáltak a játszószobából, nem tudta sehogy sem nyakon csípni. A folyosóra nyíló legalább tíz szoba, amik még egymásba is nyíltak, igazán jó kergetődzési területet biztosítottak a törpék számára. Csak a bolond hiheti, hogy egy ilyen környezetben a rosszcsont apróságoknak útját lehet állni.

Hófehérke megállt a folyosón, és magába nézett. Lelke kezdett borús lenni, éneklés helyett kiabálásra használta csilingelő hangját, amitől egyre jobban berekedt, és már beszélni is alig tudott. Az idő vasfoga még őt is, a mese hősnőt is kikezdte, és az egész napos rohangálástól, sajogtak lábai, hasogatott a háta, a dereka majd leszakadt.

Csak nézte a pimaszul vigyorgó gyermekek gonoszkodó arcát. Látta rajtuk, a gúnyt, hogy nem tudja őket megfogni. Látta az incselkedő ördögöt bujkálni a szemük sarkában.

Már semmi sem volt csodás! Nem volt mesés az élet!

Hófehérke visszahúzódott a mesekönyv lapjaira, vissza a biztonságba, főleg az óta biztonságos, mióta a gonosz mostohája sem zaklatja már, hiszen elvitte az ördög.

Többé nem akart dolgozni, megfáradt, elkeseredett. Mégis csak jobb neki odahaza.

Azért egy próbát még is csak megért. Legalább kipróbálhatta magát. Megláthatta mire képes. És igazán nincs miért, szégyenkezzen. Hiszen ő helytállt.

És, ezért büszke lehet önmagára!

                                                                                  (Szabó Gitta: 2007-12-14)