Gyermekkorom

Ó! Te kegyetlen gyermekkorom

Miért fájsz ma is oly nagyon?

Ha emlékeim közt kutatok,

Csak fájdalom s keserűség mit találok?

Kisgyermek koromban, az élet

Csúnya tréfát űzött velem.

A rút halál szemet vetett anyámra,

S elrabolta tőlem.

Azóta üresen tengetem életem,

Mert tudatom elzárta azt a gyermeket,

Ki akkor oly nagyon szenvedett

S könnyeivel locsolta a keresztet.

Lelkem sebei már kérgesek,

Bár ha gondolataim haza tévednek

Fájón zokogva tör elő a kisgyermek,

S vakon keresgél szép emlékeket.

Felrémlik neki egy patak és egy ház,

Hol édesanyja várt reá.

Reszketve áll a kisgyermek,

S félőn nyújtja kezét, hogy átölelje.

A mozdulattól hirtelen eltűnik az emlék,

Feledés fátylába burkolódzik, hogy elmehessék.

Elmegy s itt hagy engem egymagam,

Hogy járjam utam untalan.

Itt vagyok, magam vagyok.

Fájó lelkem testet ölt.

Már látom magam a tükör előtt

Ki mintha messziről jönne,

Fáradt s elgyötört.

Megrázom magam, ÉBREDJ!

Dolgod van még, mit el kell, hogy végezz!

Szemem megcsillan, nézi a tükörképem,

Ejnye! Te bolond, győzd le az emléket!

                                            /Szabó Gitta/