Éljünk Békességben
„Béke”, Mily gyönyörű szó!
Hallatára szívünket,
Melegség önti el.
Szemünk elé tárul a nagyvilág,
Benne sokszínű:
Fehér, barna, sárga,
Avagy rézbőrű ember.
De látjuk a felség és fenség jeleket,
Mögöttük a fegyvereket,
Pusztítást, gyötrelmet és
A méltatlan halált.
Éhező gyermekek?
Fekélyes bőrű betegek?
Bűz és szeméthegyek?
Borzogató jegyek és jelek,
Melyekért ÉN szégyenkezem.
Szégyellnie kellene magát
Az embereknek, hogy társaitól,
Sajnálja, irigyli
A nyugodt életet.
Fogjunk hát össze!
Mindegy milyen a bőrünk színe,
S ne csak beszéljünk a „Békéről”,
Tegyünk is érte.
A kapzsiságot, önzést,
Tegyük félre,
Osszuk, meg amink van,
Az emberiséggel.
De a „Béke”,
Ez a gyönyörű szó,
Mely megvalósulása nehézkes,
Nem csak rajtunk múlik.
Ne kérkedjenek azok, akik mások,
A másság, nem kiváltság.
Ahol élnek, ott legyenek önmaguk,
S ne akarjanak se, többet se, kevesebbet,
Mint ami a többieknek megadatott.
Egy a lényeg!
Ha úgy nézünk egymásra?
Hogy Ő is csak egy ember,
Olyan, mint én magam,
Talán akkor,
Létre jöhet a „Béke”.
Elhallgatnak a fegyverek,
S a tudomány, a felfedezés és kísérlet,
Szolgálni fogják az életet.
/Szabó Gitta/
2005.06.28.
|