Mese

Egyszer volt, hol nem volt,

Volt egy lány,

Őszinte,

Igazszívű s naiv.

Élete hajóját zúgó tenger hullámai hányták.

Tengerútján találkozott,

Kicsiny szigetek lakóival,

Jót s rosszat akarókkal,

Tanácsot adókkal.

Mert naiv volt, sok mindent elhitt,

S hozzátette önmaga világképéhez,

Jó s rossz sült ki belőle.

Gyermek korát hátra hagyva,

Partot ért egy nagyobb szigeten,

S mint Odüsszeia a szirének közt,

 Víg volt, s énekelt.

Tetszett neki a mulatság, nevetés, zene és tánc,

Sok, sok barát, fiú és leány.

Végre önmaga lehetett,

Őszinte és igaz,

Még álarc nélküli lány.

De még naiv, s hitte,

Mindenki őszinte,

Nem rafinált,

Nem vette észre a hibát,

S ő maga is elkövette,

A legnagyobb hibát.

Hitt egy szónak, tanácsnak, jót akarónak,

De még őszinte ember volt és naiv,

Nem tudta a helyes irányt,

S hajója,

A szirének dalát követve,

Rossz útra tévedett.

Így lelte meg párját, gyermekei apját.

És megint csak nem látott tisztán.

Nem látta, hogy a felszín csak álarc,

S nem a valóság!

De ki ő, hogy megítélje az embert?

Nem is tette,

Mert ő tiszta szívű,

És szeret minden embert.

Elfogadta párját úgy, ahogy van,

Bízott benne!

Bízott benne, hogy amaz tudja, mit kell, tegyen.

Rendes ember,

Szereti szülőit,

Dolgos, szorgos,

És olyat is ad,

Mitől a lány, jól érezheti magát.

Vígságot, Zenét és Táncot!

Nem vette észre, hogy a kérdés:

- „Tudsz e szeretni?”

Nem tiszta fejből fakadt,

Hanem gőzös,

Italtól kábult,

Nem beszámítható elméből.

Hitte, a szándék tiszta és nemes,

Örült, dalolt, hogy szerethet!

De a szirének tovább énekeltek,

Dalukkal becserkészve a lelket,

Elvakíva az elmét,

Űzték, hajszolták e teremtést.

Engedj a csábításnak:

- Súgtak, búgtak a fülébe,

Felhasználva barátnőjét szócsőnek.

Így esett az eset, a bűn bekövetkezett!

S jött az első csalódás,

Az első pofon.

A férfi, ki tudja mi a helyes,

Megingott.

Ám a lány harcolt,

Haza akart menni,

Oda, ahol felnőtt,

Ott a lehetőség,

A fészekrakásra.

Majd mégis, párjával ment.

Hajója újra útra kélt,

Immár a szárazföld felé,

Maga mögött hagyva teljes életét.

A lány örült!

A földlakók befogadták.

Reménykedett,

Hogy végre lesz anyukája!

Büszke volt!

Egy teles család része lett,

És nem vette észre,

Hogy csak teher.

Szívét elöntötte a hála, s szeretet,

Hogy őt befogadták az emberek.

Volt mindene!

Férje, kire felnézett és bízott benne.

Volt anyósa, kiben anyaképe feléledt.

Volt sógornője, kit bálványozott,

S célja, hogy olyan lehessen.

Majd lett gyermeke.

Teljes volt a kép!

A szirének, a boldogság kellékeit,

Mind a lába elé tették!

De az álom véget ért,

A szirének elmentek,

Új balekot keresve!

Az ifjú asszony szeme kezdett kinyílni,

S a leplek lassan mind lehullni,

S az álarc mögül,

Előbújt,

Az igazi én.

De még hitt!

Hitt az őszinteségben,

Ezért küzdött, harcolt,

Hosszú éveket!

Sok viták, veszekedések sulykolták belé:

„Ne szólj szám, nem fáj fejem!”

S lelke kérgesedni kezdett.

Érezte, ő itt nem ember.

Férje magára hagyta.

Átengedte szüleinek,

Mint egy csomagot,

Hadd bontogassák,

Arrébb rúgják,

Teherrel megrakodják!

A törékeny doboz összeroppant.

A lány lelke összetört.

Csak sír, veszekszik,

Elégedetlen!

És tudja, ez nem ő!

De reménykedett!

Nem hitte, hogy a család,

Amelybe belecsöppent,

Álnok, képmutató és csalárd!

Hogy csak arra kell nekik,

Hogy behódoljon,

És saját személyiségét,

Kidobja az ablakon!

Korbácsolták ezer szóval!

Törték, zúzták!

De a magot,

A remény magját,

Hogy eljő az idő,

Mikor szükség lesz az igaz szóra,

Nem tudták kiirtani!

Ám ez nem volt elég!

A gyomirtást sógora is folytatta!

Ám neki sem sikerült,

A gyommal együtt,

A magot is kiirtani.

Csak a kéreg vastagságát a szív körül,

Csak azt, tudta növelni!

Azt mondta a lánynak: - Rossz vagy!

Pucér hátsóval jöttél!

Hazug vagy!  

Nem méltó a szóra!

Miattad vált rossz testvérré az öcsém!

Kitúrtál az örökségemből!

Te vagy az oka anyám betegségének!

Majd azt mondta: - Felejtsük el!

Mit tett a férj?

Helyben hagyta a vádakat!

Pedig ő párjával élt,

S tudta,

A vádak nem igazak!

Még sem szállt szembe testvérbátyával!

Még sem állt mellé élete párjának!

A lány ott meghalt,

Lezuhant a sziklák közé,

Lelke ezernyi sebből vérzett,

De a kéreg!

Az a kéreg!

Megvédte a magot,

A remény magját!

S a lány tovább bízik!

Várva - várja az időt,

Az összes lepel hullására,

S idejét az igazságnak.

Azóta sorsa bezártság, kalitka.

Sok mindent eltűr, lenyel,

Mert férje,

Gyermekei apja,

Sértődős,

Hisztis,

Mint egy kisgyerek.

Rájött már sok dologra,

Mi párja mozgató rugója.

Jó testvérnek lenni,

S jó fia apjának.

Ez!, Mi fontos párjának.

S nem veszi észre,

Kit választott,

Ki megütötte a mércét,

Elvesztette életörömét!

Mert, bár hiába a sok rokon,

Testvér,

Apa,

Nem maradt senkije,

Mert férjének szánta életét,

S csak azt tartotta fontosnak,

Hogy amaz, betöltse szerepét.

Aztán jött a pillanat,

Mikor beteg lett a lány.

Vonszolta magát az utcán,

És csupán azért járt,

Tette egyik lábát a másik után,

Hogy el ne essék!

Lelkét rettegés járta át, és azt mondta:

- Elég volt!

Fontos vagyok magamnak!

Ember vagyok, aki védtelen!

Kívülem más, ki véd meg engemet!?

Felállok, és lerázom a rabigát!

Nem félek a férjemtől s a világtól!

Magam leszek ki, hajóm kormányozza!

És láss csodát!

Élete könnyebb,

Jövőképe feléledt,

És a mag,

A remény magja,

A hit, hogy egyszer,

Csak egyszer,

Megkapja, amire vár,

Új életre keltette!

A lány immár ezer pofon után,

Ezeregy éjszaka után,

Végre fényt lát az út végén az elágazásnál,

S talán hajóját nem hagyja többé,

A szirének által vezérelni.

Benőtt a feje,

Éretté vált.

Sok bölcsesség a tapasztalás jutalma,

Mi úti tarisznyáját nyomja.

Talán tovább segíti a lányt e tudás,

Hogy a hosszú évek keserve,

Megkapja egyszer,

Méltó jutalmát.

Bár feledni nem tudja,

Megbocsátani is hogyan?!

Hisz lelkében tetoválásként sokasodnak

Sértések, hamis képek,

Mit róla festettek.

Pedig Ő, most is az a tiszta szívű lány,

Aki csak arra vár,

Hogy egyszer,

Legalább egyszer,

Akik igaztalanul bántották,

Azt mondják: - Ne haragudj! Félre ismertünk!

Akkor tán, nem volt hiába!

És igaz lesz a lány élete.

Mégis van jó,

Őszinteség,

Elfogadás,

Mindenki számára,

A Földkerekségen!

 (Szabó Gitta: 2007-04-09)