Dermedten állt...
Szabó Gitta 2007.07.18. 17:44
Dermedten állt...
Dermedten állt, s esdekelőn nézett,
Nézett, egyre csak fel a magas égre.
A megáradt Duna hömpölygő vizében,
Múltjának minden rezdülése,
Gyermekkora drága emléke,
A folyó hullámaiban értek véget.
Látogatóba jött, felkeresni a múltat,
Melyet most a Duna örökre elmoshat.
Tehetetlenül áll, kezét ölelésre tárja,
Ám, nincs már senki, kit karjaiba zárna.
Szemeit könny áztatja:
Az egész múltja lett oda!
Megnyugvásra vágyott, de sokáig várt,
Már csak az elmúlás az, amit lát.
A ház, hol boldog gyermekként élt,
Nincs többé, mára már az enyészeté.
Siratja romba dőlt életét,
S, hogy nem sietett, nem jött elébb.
Régi ismerősök felismerték,
Karon fogták, elvezették,
Nem hagyták magára bánatával,
Megkínálták, jó hazai pálinkával.
Hamarosan megnyugodott lelke,
Új-régi ismerősei körében.
Amint az óra mutatója halad előre,
Lett szeme egyre fátyolosabb, üvegesebb.
Régi történetek megelevenedtek,
S ismerőseivel újra gyermekek lehettek.
Képzeletben átéltek minden csínytevést,
Mit akkor, ott, tettek gyermekként.
Immár nevetve danolásztak,
A pálinka okozta kábultságban,
Majd, elmerültek a múlt kútjában,
Hová gyűszűjét ejtette a szegény leány.
Üres lelke feltöltődött emlékekkel,
Arcán pírral intett búcsút, múltja őrzőinek.
(Szabó Gitta: 2007-07-18)
|