Engem nem lehet szeretni

Úgy tűnik nekem az élet,

Még születésem előtt

Az anyaméhben, szívtam

Magamba a mérge.

Szülőim tán fiúgyermeket

Vártak, s csalódást

Okoztam nékik azzal,

Hogy a világra jöttem.

Miért születtem leánynak

Én is, azt csak

Isten tudja, s létezésem

Okának is Ő a megmondója.

Mi értelme életemnek?

Lelkem sajog, agyam lüktet,

Test, lélek és szellem,

Nincs egységben bennem.

Úgy tűnik nekem az élet,

Sorsomon átok nyomta bélyeg,

Mint ki bűnt követett el,

Megpecsételve születtem.

Megéltem immár negyvennégy

Évet, kerestem, kutattam

A célt, amiért élek, s

Miért lüktet a vérem.

Negyvennégy év vállamat

Nyomja, bár igyekszem

A jóra, mégis bántom

A körülöttem lakókat.

Nem tanultam meg, még

Most sem a türelmet,

Az önzetlen szerelmet,

Az alázatot, hogy jó lehessek.

Lelkemet űzi, hajtja a becsvágy,

A tündöklés utáni sóvár,

Elmém tiszta, ösztönöm duhaj,

S gyermeki lelkem útmutatásra vár.

 Úgy tűnik nekem az élet,

Még születésem előtt, az

Anyaméhben, két lélek

Bújt egy gyönge testbe.

Lassan felemészt a tűz,

Kétfelé szakadok,

Hiába szép a szó, mégis

Környezetem ellen szól.

Nem tudok másképp szólni,

Ajkamon az igazság, s

Nem jut eszembe, hogy

Én sem vagyok tévedhetetlen.

Nehéz mesterség igaznak s

Jónak lenni, szálka s

Gerenda vagy más szemében, s

Gonosz szóval illetnek.

Úgy tűnik nekem az élet,

Jobb lett volna, nyelv

Nélkül születnem, hogy

Gondolataim ne eresszem szélnek.

Akkor tán nem szállnának

Vélem szembe azok,

Kik méhem gyümölcse,

Kiket babusgattam, becéztem.

Úgy tűnik nekem az élet,

Mint kinek sorsa, már

Az anyaméhben a reménytelen

Magány, és elmebaj.

Mintha az ördög lakozna

Bennem, az őrülettől félek,

S nem akarok olyanná válni,

Mint ki anyámként felnevelt.

Féltem, rettegtem éktelen

Haragjától, s most

Félek, rettegek önmagam

Haragjától.

 Sokszor érzem felülkerekedni

A rossz énem, s fröcsög

Ajkaimról a méreg, miket

Szavakként ontok a légbe.

Gyűlölöm magam.

Gyötröm, kik szeretnek.

Sírnak és jajveszékelnek.

Ezért! Nem lehet szeretni engemet.

/Szabó Gitta/

2005.07.10.