Egy leheletnyi parfüm

Kábultan ébredtem. Kikóvályogtam a konyhába. A villanykapcsolót tapogatva kerestem meg. – Milyen jó, hogy energiatakarékos izzó van benne-, gondoltam, így volt ideje a szememnek, hogy hozzászokjon a fényhez.

Hétvége van, nem kell munkába igyekezni, mégsem tudtam tovább aludni a meg szokott időnél. Izgatott voltam. Ma randevúm lesz. Igaz még csak reggel van, az est nagyon messze még, de az ágy kidobott.

Feltettem egy kávét. Amíg lefő, addig birtokba veszem a fürdőszobát. Gyors mosdás, fogmosás, fésülködés. A tükörbe néztem. Néztem magam. – Hm! Milyen karikásak a szemeim! – sóhajtottam. Nem tetszett, amit láttam. Hogy a hangulatomon javítsak, egy leheletnyi parfümöt fújtam a nyakamra, hálóingemre.

Ez a kedvenc parfümöm. Virágillat. Ahogy belélegeztem az illatát, szinte megszédültem. Szemeimet behunytam. A képzelet szárnyán egy mezőre érkeztem. A mező szélénél megálltam, körbenéztem. Köröskörül lilaorgona bokrok sorakoztak, köztük elő, előbukkantak a fehér akác fürtős virágai. Az ezüstösen csillogó fűben gyöngyvirágok fodros kelyhei bólogattak a langyos szélben. A kék égbolton gyors röptű cinkék repültek tova. Tekintetem követte útjukat.

A távolban egy ösvényt vettem észre az orgonabokrok között. Vajon hová vezethet?!  Kíváncsian indultam el rajta. Az ösvény egyenletesen emelkedett. Egy hegy tetejére vezetett. Fent a hegyen, az ösvény végénél egy magas, vékony építményt láttam meg. Amint közelebb értem, észrevettem, hogy az ajtaja nyitva áll, és különleges fény, árad rajta keresztül kifelé a szabadba. Szinte hívogatott aranyló csillogásával, hogy lépjek beljebb. Kicsit tétováztam. Óvatosan körbenéztem. Az ösvény két szélénél végig orgonabokrok álltak. Ők is vártak.      

Vettem egy mély lélegzetet, és beléptem az ajtón. Odabent ugyanolyan aranyló ragyogás fogadott, mint amit az ajtónyílásban láttam. Felnéztem a torony csúcsába. Olyan magas volt, hogy nem is láttam a végét. Tágra nyílt szemekkel néztem körbe. Az aranyló csillogásból egyszer csak előttem termett egy fehér ruhás férfialak. Hosszú fehér haja és szakálla volt. Kezeit felém, nyújtotta. Én hozzá léptem. Valamiért nem éreztem félelmet. Bátran fogtam meg kezeit. Így álltunk. Nem történt semmi, egyszerűen csak egyre boldogabb lettem. Majd kezeink szétváltak, és én kiléptem az épület ajtaján. Úgy éreztem a boldogságom tündöklő fényt öltve, leng körbe.

Mire az ösvényen visszajutottam a mezőre, ez a fény eltűnt. Pusztán a boldogságérzet marad a szívemben. Egy kis szellő játékosan suhant el mellettem, a virágok illatát felém repítve. – A parfümöm illata! – villant át agyamon. Kinyitottam a szemeimet. Még mindig a tükör előtt álltam, s a tükörképem barátságosan mosolygott rám. Boldog voltam! És a kávé is kifőtt időközben.

                                                                                  (Szabó Gitta: 2007-01-22)

-----------------