Gyönyörű friss reggel volt. Sétáltam a mezőn, és minden érzékszervemmel a hajnal nyirkosságának illatát élveztem. Körös-körül, nyárfák sorakoztak, balzsamos illatú, ezüstös leveleik a Nap fényében fürödtek, s mint drágakövek tündököltek. Lábam alatt napraforgótenger terült el. Szépséges sárga fejecskéiket a Nap felé fordították, így üdvözölve őt, aki mint tűzgolyó uralta és festette pirosra a reggeli égboltot. Vörösen izzott tőle minden. Tekintetemet az égboltra szegeztem, ahol villás farkú fecskecsapat szállt tova. Utánuk néztem, és a távolban egy hegyet pillantottam meg.  Elindultam, hogy szemügyre vegyem.

Amint közeledtem, egyre csak azt láttam, hogy a hegy csúcsából füst tör elő.

Csodálkoztam: - Vajon mi lehet ez?  

Kíváncsiságom egyre erősödött, és ugyan nem hegymászáshoz öltöztem, de neki veselkedtem, és másztam, csak másztam egyre feljebb. Már olyan magasan jártam, hogy nem is mertem lepillantani az alattam elterülő narancssárga mezőre.

Végre felértem a csúcsra. Jócskán kimelegedtem. Körbenéztem. Láttam egy házféleséget, gondoltam megnézem, ha már idáig eljöttem.  

Ahogy haladtam az ösvényen, valami furcsa érzés kerített hatalmába. A táj mindenütt kormos, kiégett, mintha valami tűzokádó sárkány gyakorolt volna tüzet fújni! A szívem egyre hevesebben dobogott, féltem is, hisz nem tudtam mi vár rám.

Mintha csak valami mesébe csöppentem volna, egy kacsalábon forgó várat pillantottam meg magam előtt, melynek lábszárában egy ajtó nyílott. Már értettem, honnét jött a füst. A Kacsalábon forgó vár egy vulkán kráterén állott. Az ujjak a kráter peremébe kapaszkodtak.

Amíg ott nézelődtem, az ajtó csendesen kinyílt. Nem nyikorgott, semmilyen hangot nem adott. Némán feltárul, és a külvilágot összekötötte a pokollal. Nagyon megijedtem s, hogy honnét azt nem tudom, talán az igen erős képzeletem segített, de váratlanul egy kard került a kezembe. Kíváncsiságom hajtott előre. A kardot erősen markoltam, ha valakivel találkoznék, tudjak védekezni. Mert azt sejtettem, hogy egy ilyen helyen, a pokol tornácán, jó emberrel nem igazán hozhat össze a sorsom. Óvatosan léptem be az ajtón, melyen igen erős fény áradt ki a külvilág felé. Ez a fény a vulkánból tört felfelé.

Ez egy rémálom! Gondoltam, hisz lábaim alatt ott fortyogott, bugyogott egy működő vulkán tüzes lávatömege, melyből egyre magasabbra hágtak a lángnyelvek. Féltem is, hogy valamelyik megnyaldossa a talpamat, hiszen egy épp csak le nem hulló sziklaszirten álltam, amit már az idő és a hőség igen csak kikezdett, és telis tele volt repedéssel.

Egyszer csak, a lángokból kiemelkedett egy máglya, amelyről egy megkötözött női alak reménykedve nézett rám. A tüzes lángnyelvek hol elnyelték alakját, hol látni hagyták. Olyan érzésem támadt mintha egy fuldoklót látnék magam előtt, aki a vízből előbukkan, majd alámerül. Mikor újra előbukkant, kezeit kérőn nyújtotta felém.

Megborzongtam. Valahogy segíteni kellene ezen a szerencsétlen lényen. Gondoltam, majd a kardommal elvágom a kötelet, amikor megint előbukkan. De hiába volt minden igyekezetem, a máglya nagyon messze volt. Féltem, ha túl nagyot nyújtózok, belezuhanok a tűzkatlanba, és odaveszek én is és a máglyán az alak is. Igen erősen gondolkodtam, mit tehetnék, amikor ismét csoda történt. Ugyanaz játszódott le, mint amikor a kard a kezembe került. Az erős akarat, egy még erősebb hidat varázsolt kettőnk közé, mely a tűz fényében aranyszínben ragyogott.

Nem tétováztam tovább. Gyorsan, amennyire az alattam bugyogó borzadálytól mertem, odamentem az alakhoz. Kardommal elvágtam a köteleket, és mintha egy belsőhang utasított volna, kifelé indultunk az épületből. Fogtam a lány kezét, de mire kiértem a megmentett alak füstté vált.

Fehér füstként kísérte az utamat, egészen le a hegyoldalon a gyönyörűséges, napraforgós mezőre. Mint valami vidám, játékos szellő kacskaringózott körülöttem, körbelebegett, szinte táncolt.

A mező és az égbolt egybeforrt. Aranylott az egész, és mintha láthatatlan kezek a fehér füstöt hívogatták volna, fel egészen az égig.

Különös zene szólalt meg. Lágy, szelíd, békét sugárzó, halk, mégis jól hallható zene. Mintha angyalok trombitája szólt volna, és a füst szállt, egyre szállt, fel a magasba. Mikor már nem láttam, a zene is elhallgatott, és az aranyos ragyogás is megszűnt.

            Kábultan néztem körbe. Ott álltam ahol megpillantottam a hegyet. Még mindig éreztem azt a balzsamos illatot, amely képzeletemmel játszott, elbódított, és egy izgalmas, szív dobogtató képzelődéssel csapott be, hiszen se vulkán, se tűz, se megkötözött nő, csak a reggeli lágy szellő járta táncát, magával ragadva a harmatcseppeket.

Megráztam magam. Még egy utolsó mély szippantás ebből a bódító reggeli illatból, majd becsuktam az ablakot, melyen keresztül az ébredező természet, a tavaszi virágzó kert varázsos illata áradt be a szobába. No és egy kis légáram! A zene a rádión keresztül ismét felcsendült, a kifőtt kávé meleg gőze vidám táncot lejtett a friss légárammal, a kávé illatát széthordva a lakásban.

Micsoda mennyei illat!

                     (Szabó Gitta: 2006-11-04)