A varázsló sátrában

Fáradt voltam, keserű, és csalódott. Elhúzódó betegségem legyengített. A családi vitákat pedig nehezen viseltem, ezért fogtam kazettámat, betettem a magnóba, fejemre a fejhallgatót, és fittyet hányva a körülöttem lévőkre, kényelmesen elhelyezkedtem ágyamon.

A zene és a hang segítségével egykettőre a szokott rétemen találtam magam. Nem siettem. Hagytam hadd, járjon át a zene teljes egészében. Úgy szívtam magamba, mint szivacs a vizet. Végül, nagy komótosan körbenéztem. A fák, melyek körbevették a rétemet akáciák voltak. Nem álltak túl sűrűn. Elég levegős, tágas teret alkottak. Barátságot, nyugalmat árasztottak.

A réten térdmagasságú, szépséges rózsabokrok bókoltak rózsaszínes, pirosas fejükkel. Az égbolt kékjét rózsaszín flamingók szelték át.

Gyönyörködve néztem utánuk, mindenről megfeledkezve. Váratlanul ért a hang utasítása, hogy lássam az utat és induljak el rajta. Ösztönösen a megszokott irányba indultam volna, de az út, kivételesen nem jobbra, hanem bal felé mutatott. Magamban megjegyeztem ezt a szokatlan dolgot, de azért elindultam az úton. Csak mentem, csak mentem, és egyszer csak fent voltam a hegyen. Észre sem vettem, nem érzékeltem az emelkedőt. Egyszerűen csak ott voltam.

Valószínűleg rég relaxálhattam, vagy nagyon kimerült lehettem, mert most is csak a hang tudatosította bennem, hogy mi is történik valójában.  Egy épületre figyeltem fel. Ahogy közelebb értem, egy indián sátort, egy vigvamot láttam magam előtt tornyosulni. Nem messze tőle, egy tavacskában a rózsás flamingók hűsöltek.  Megbabonázott a látványuk. Így, ilyen kábult állapotban léptem be a sátorba.  A sátor közepén, a földön, velem szemben, egy alak ült törökülésben. Két könyökével a térdeire támaszkodott, két tenyere az ég felé mutatott, és mindkét kezének első három ujját összeérintette, és monoton hangon zümmögött hozzá.

Néztem, csodáltam, hiszen valóságban még nem találkoztam igazi indiánnal. Hosszú haja két varkocsba fonva, homlokán fejpánt. Ruhája a hagyományos indián szőttes, gyöngyös, hímzett ruha volt. Eltartott egy ideig, amíg sikerült megállapítanom, hogy nő-e, avagy férfi. Az indián nőről a sátor falára tévedt a tekintetem. Egy sas totemet láttam. Valahogy az egész belső tér, a nő, a duruzsolása, nagy békét árasztott.

Csak álltam és néztem a varázslót. Mert Ő egy indián varázsló, Szent ember volt. Lassacskán az indián nő átalakult egy Buddhista szerzetessé. Ettől fogva, hol ezt, hol azt az alakot öltötte magára, de mégis csak az indián nő maradt.

A zene fokozódásától, ott ahol álltam, mintha csak egy indián dob ütemére tenném, táncolni kezdtem. Valami rítus táncot jártam, míg nem, egyszer csak egy főnix madár jelent meg és a magasba szárnyalt. Tudtam elhamvadt.  Az alak elé léptem egészen közel, valami láthatatlan körbe, és ott folytattam a táncot. Eszembe jutott, hogy parázs van a talpam alatt, a madár hamuja, de fizikailag nem éreztem, csak azt éreztem, hogy megnövök, a lelkem szabadon, tisztán, boldogan szárnyal. Hogy a főnix bennem éledt újjá.

A varázsló, mire lelkemet átjárta a boldogság, felállt. Egy takarót tartott a kezében, de nem tudom miért, mert a hang ismét megszólalt, hogy hagyjam el az épületet.

Elindultam. Egy vékony utacska vezetett a kijárat felé, ami vagy jégből vagy, vízből volt, hogy hűtse talpaimat, bár nem éreztem rajtuk semmi. És egyáltalán, semmit sem éreztem, csak a boldogságot, a megkönnyebbülést.

Hamar a rétemen találtam magam. A rózsák között sétálgattak a flamingók. Olyan volt mintha Gül Baba rózsakertjében sétálgatnék. Elégedett és nyugodt voltam. Így tértem vissza szobámba, éreztem testem elnehezülni, hallottam ismét a család neszezését.

                                                                           (Szabó Gitta: 2008-01-14)