Sík, lapos folyóparton üldögélve,

Kavicsot dobál, unottan a vízbe,

S a fodrozódó vízgyűrűkben,

Ráncok futnak a víztükrébe.

A Nap fénye is hullámzik remegve,

Akár, ha szaharai délibáb lenne.

Tikkasztó meleg volt. A levegő remegett a víz felett. Nem mozdult semmi. Csak a víz fodrozódott még egy kicsit, a hullámok kifutottak egészen a partig. A fiú ismét megmozdult. A víz fölé hajolt, s nézte hullámzó tükörképét. Mulatságos volt. Ez, egy pillanatig elszórakoztatta, elűzte unalmát. Ám, ahogy a víz elcsendesedett, tért vissza egykedvűsége.

A Nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és egyre melegebben sütött. Felhőt sehol nem lehetett látni, mintha csak kimenőt kaptak volna erre a napra.

- De jó nekik! – gondolta a fiú. – Nem kell ezt az unalmas napot végig nézniük!

Ez a néhány gondolat is csak véletlenül ébred elméjében. Ahogy megszületettek, már el is múltak. Visszabújtak, egy félreeső zugba, a fejében.

A fiú lábai elmacskásodtak, az egyhelyben üléstől. Alaposan elzsibbadtak. Mintha ezernyi tű szurkálná, és egy egész hangyaboly járkált volna rajta! Kénytelen volt megmozgatni őket. Először ki-be hajlítgatta, majd felállt. Még jó, hogy nem kapkodta el a dolgot, mert erőtlen lábai majdnem kicsúsztak alóla. Kicsit meg is billent, de azért talpon maradt. Érezte, hogy a mozgástól, a hangyák eltűnnek a lábából, a tűk sem szurkálják már annyira, és a vérkeringés is visszatért lábaiba.

No! Ha már felállt, és a lábai is rendbe jöttek, akkor elindul. Csak úgy céltalanul bandukolt. Időnként körbenézett. A folyó vize, néha egy, egy faágat, törmeléket, hulladékot sodort magával. Tudomásul vette, de különösebben nem fordított figyelmet erre sem. A kavicsok, léptei alatt muzsikálni kezdtek, amint felületük egymáshoz csiszolódott. A partról egy nagy fa vaskos gyökerével nyúlt mélyen be a vízbe. Körülötte már egy kis szigetet hozott létre a víz, a hordalékokból. Volt abban minden! Papír, műanyag flakon, konzervdoboz, cseréptörmelék, gumi, és még ki tudja mi minden.

A fiú figyelni kezdte. Látta, hogy a víz itt egy kis örvényt képez, és ezzel idevonzza a vízhátáról a szemetet is. – Ez érdekes! – Ébredt megint egy kósza gondolat a fejében, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, halásznadrágja szárát, még jobban feltűrte, és óvatosan belelépett a vízbe. Elég hűvös volt így elsőre. A libabőr rücsközte bőrét, és az összes, még a legapróbb szőrszálak is égnek meredeztek.

A fiú már nem törődött ezzel. A kíváncsiság erősebb volt a kellemetlen érzésnél. Óvatosan haladt a kis sziget felé. Néhány szál sás is felütötte fejét a hordalék körül. Ahogy lépkedett, a víz hullámzani kezdett. Vele hullámzott a sziget is. A mozgástól megriadva egy vízisikló csusszant a vízbe, és tűnt el sebesen. A fiú megállt. Erre nem is gondolt, hogy bármiféle, élőlény lehet a szigetben elbújva.

A Nap arrébb vonult égi pályáján, és a fa, melynek gyökere a vízbe nyúlt, lassan árnyékot vetett a szigetre. Éppen csak egy kicsit, de azért már árnyék volt.

Eközben, a fiú odaért a szigethez. A víz szép zöld színében tükröződött minden. Izgatottan nézegette, vajon mi lehet, amiből felépült. Látott egy cserépmaradványt, ami, már olyan rég akadhatott fent a gyökéren, hogy felületén virított a moha, és apró csigatelepek csüngtek rajta. Tovább nézelődött, és megint egy gondolata ébredt:

– Milyen csodás is a természet! Mindenütt élni kezd, ha nem zavarják. Itt biztonságos lehet ez a kis öblöcske. Árnyákos, csendes, a víz is nyugodt.

Egyszer csak, valami matatásra, motoszkálásra, csikorgó karmok csúszására figyelt fel.

–        Hm! Vajon, mi lehet az? És hol van?

Kutakodni kezdett. Óvatosan bontogatta a szigetet, amikor egy belső hang így szólt hozzá:

- Te fiú! Mit csinálsz? Ez a hordalék sziget, már része a folyó élővilágának. Szét ne rombold! Hallod?

A fiú megkérdezte: - Akkor hogyan találjam meg a hangocska gazdáját?

A belső hang így válaszolt: - Gondolkozz! Keress egy letört ágat, és kopogtasd végig az egész szigetet. Ezzel a belsőhang el is hallgatott. Többé nem szólalt meg.

A fiú bambán állt, majd körbenézett. Kicsit hátrébb kellett menjen a part felé. Ott volt elég letört gally. Viszonylag erős ágat talált. Megpucolta a ráragadt szutyoktól. Így, már nyugodtan kopogtathatja a sziget szövevényét. Egy helyen kongó hangot adott a sziget. A botot eldobta, és kezével letakarította azt a kongó valamit. Szerencsére egy műanyag flakon volt, amely még tele vízzel sem süllyed el, és egy része a vízfelszínéből kilógott.

Neki állt lekotorni a felületére tapadt síkos, nyálkás mázat. Így is opálos maradt a műanyag,

és igen csak meg kellett erőltetnie a szemét, hogy átlásson rajta. Hogy megláthassa, mi van benne. Határozottan érezte, hogy van benne valami, ami idegesen izeg-mozog. És ez a valami adta azt a csikorgó hangot is, amire felfigyelt. Pár percig mozdulatlanul állt, és várt.

Arra számított, ha megcsillapszik a víz, leül a zavarossága, nem hintáztatja a szigetet, jobban látja, majd mi van a flakonban. Majd megint lehajolt a flakonhoz. Nézte. Mereven nézte.  A fa, lombját kissé megemelte, így az árnyék arrébb csúszott, és a fiú a napfényben meglátta, amint egy fogságba esett, kicsinyke béka kalimpál, műanyag börtönében.  Valahogy beleúszhatott, de kijönni már nem tudott. Szerencséjére a flakon a vízből kilógott, így jutott levegő a kis állatnak. Ennivaló pedig került neki a vízből. Így egy ideig kibírta a fogságot. Talán még nőtt is amióta bele került az üvegbe, mert nem fért ki annak a száján.

A fiú kénytelen volt a sziget egységéből kiemelni a flakont, és a zsebéből előhalászott bicskával, levágta a flakon száját. Nem ment könnyen, mert nagyon csúszós volt a béka börtön. Mikor végzett, megpróbálta visszailleszteni eredeti helyére. De bizony látszott, hogy valaki megbolygatta a szigetet.

- Majd csak visszanő rá hamarosan a moha! – gondolta a fiú. – És talán nem is volt hiába való.

A flakon ismét megtelt vízzel. A fiú izgatottan várta, hogy a kis béka kiússzon belőle. De semmi mozgás! Úgy tűnt a béka már gyengécske volt, és előbb erőre kellett kapnia. Hamarosan, meg is jelent a börtöne kijáratánál. És zsupsz! Egy csusszanással kint is volt. Felugrott a sziget szövetére, és hangos köszönő koncertet rögtönzött megmentőjének.

A fiú mosolygott. Hallgatta még egy darabig, az egyre hangosabb, és lassan kórussá váló békekoncertet, majd kiment a partra. A béka beugrott a vízbe, és eltűnt. A hős fiú pedig elindult hazafelé. Lelkét az unalom helyett, büszkeség járta át, és arra gondolt: - Szegény szabadnapos felhők! Hát, ebből kimaradtak!

                              (Szabó Gitta: 2007-10-09)