- Gyere kincsem, bújj be az ágyadba, én pedig elmesélem neked, hogyan találkoztam össze a leghűségesebb jó barátommal.
          Egy szép nyári napon új gumimatracommal vízre szálltam. Feküdtem a matracon csukott szemmel, és élveztem, ahogy a víz hintáztatja alattam a matracot, és közben a Nap süti az egész testemet. Csukott szemeimet a rémület nyitotta tágra, mert hirtelen egy hatalmas lökés repíteni kezdett. Mint akit ágyúból lőttek ki, sebesen száguldottam, bele a semmibe!

- Mi történhetett? Arra gondoltam hasra fordulok, úgy biztonságosabb talán, és talán látom is, merre haladok. Riadtan láttam, hogy a drága, új gumimatracom, egyre csak vékonyodik. Körbenéztem! A lélegzetem is elakadt! A Balaton kellős közepén jártam. Se előttem, se mögöttem nem látszott semmit. Csak a víz, és megint a víz. Néhány másodperc után, többszöri rémüldözést túlélve, megláttam, hogy a matracom teljesen leeresztett, szinte már nincs is, és talán már csak a víz sodorta tovább.

- Mi tévő legyek? Agyamban számtalan gondolat cikázott kétségbeesetten kutatva, valami mentő ötlet után. Áthevült testemet a hideg víz nyaldosta. Ijedtségemben el is felejtettem, hogy talán úszni kéne, és nem a matracba kapaszkodni.

Egyszer csak, valami csoda folytán megtáltosodott a matracom, ami olyan volt már, mint egy lebegő medúza. Egyenesen a szemközti part felé vette az útját. Erősen kellett kapaszkodnom, nehogy leessek róla. Szemmel hunyorogtam. Kémleltem a közeledő partot, hátha látok valakit, aki segítene szorult helyzetemben. Szerencsére nem volt hiába való a kémlelés, mert hirtelen valami mozgást fedeztem fel a parton. Egy zöld pont ugrált összevissza. Ahogy közelebb értem látom ám, hogy ez a zöld valami egy sapka. És azért ugrál, mert egy ember fején volt. Az ember nagy erővel tekert valamit, és közben szaladgált összevissza.

Már egészen közel jártam mikor megállt a matracom. Alig bírtam felállni, mert ettől a nagy sebességtől, teljesen elszédültem. A szárazföld is imbolygott alattam.

- Jó napot! – szóltam az emberhez, aki láthatóan éppen pecázott. – Van kapás? – igyekeztem beszédbe elegyedni vele.

- Azt hittem, hogy egy cápát fogtam, olyan nehezen adta meg magát az a hal! – kezdte mesélni kalandját az ember. – De csak magát sikerült kipecáznom! – kapott a sapkájához nevettében.

- Maga mentett ki a vízből? - Kérdeztem csodálkozva.

- Nagyon úgy néz ki! Mondta és bemutatkozott:  

- Kétbalkéz a becsületes nevem!

Ismét csodálkoztam. Tágra nyílt szemeimben a kétkedés fényével, arcomon mosollyal néztem rá. Láthatta rajtam a hitetlenkedést, és azt mondta:

- Nem lep meg, hogy nem hisz nekem. De tudja, gyermekként is mindig furcsa dolgok történtek velem. Nálam romlott el minden játék, én voltam az utolsó.. Végül rajtam maradt ez a név. Már nem is emlékszem az igazira. Ezzel leültünk a földre beszélgetni. A megmentőm elmeséltette velem, hogy mit kerestem egyedül, leeresztett gumimatraccal a Balaton közepén.  

            Mire elmeséltem beesteledett. Kétbalkéz meghívott a saját kis házikójába, hogy töltsem nála az éjszakát. Aztán reggel, visszamehetek, oda ahonnét jöttem.

Így is történt. Némi gyaloglás után megérkeztünk a házához. Mikor megláttam, azt hittem képzelődöm. Láttam egy házat, ami olyan volt, mint egy hal! Igen! Mint egy hal! A szája volt az ajtó, a szemei az ablakok. Bementünk!

– Jó estét! - köszöntem illedelmesen, mert az ember felesége otthon volt, és épp a vacsorát készítette. Méghozzá hallevest. Az illata kitűnő volt. Míg készült a vacsora addig körbe néztem. A szék, amire ültettek pikkely mintás volt. Az asztalon, amire a vacsorát tálalták szálkás erezetű terítő volt terítve. Az evőeszközök nyelei is mind halcsontból készültek.

A hánykolódás a vízen, és ez a sok halutánzat, a halászlé, kezdte megviselni a gyomromat. De az asszonynak is, el kellett mesélnem mi is történt. Újra éltem az egészet. Mire a végére értem, olyan fáradtság lett úrrá rajtam, hogy ott egy ültő helyemben elaludtam. Az utolsó szó, még el sem hagyhatta az ajkaimat. Ott maradt végleg.

Házigazdáim felráztak és betámogattak a szobába. Bedugtak az ágyba, és magamra hagytak. Ettől a kis mozgástól, egy kicsit magamhoz tértem és körbenéztem. A szoba sem hazudtolta meg a gazdáját. Minden csupa kék, akár a víz, és az égbolt. No, és az ágy! Az elejétől a végéig halcsont alakú volt! Olyan volt az egész, mint egy lerágott hal.

Egyre rosszabbul éreztem magam. Forgott velem a világ. A fejem szédült, a gyomrom ismét émelygett. Megmozdulni sem tudtam. Szerencsémre Kétbalkéz, még mielőtt lefeküdt volna aludni, benézett hozzám. Meglátta, hogy rosszul vagyok. Nem hagyott magamra. Odahúzott egy uszonyszéket, és mellém ült.

- Mesélek neked. Jó? Mert attól meglásd, jobban leszel! – mondta.

Igaza volt! Egy idő után, valóban kezdtem jobban érezni magam a meséitől. Jó néhány történetet elmesélt nekem az életéből. Voltak különlegesek, meghatóak, viccesek.

Meséje végén, még megígértette velem, hogy következő nyáron is benézek hozzá, mert nagyon megkedveltük egymást. Örömest megígértem neki, aztán álom szállt a szemeimre.  

                                                                      (Szabó Gitta: 2007-10-08)