Történt egyszer, hogy egy szépséges, vidám napraforgó kibontotta szirmait.

Nyújtózott egy nagyot és így szólt: - Jaj de jó ezen a friss levegőn! És milyen melegen süt a nap! Odafordítom az arcomat is, hadd melegítse. Szirmocskái hálából, felvették a meleget adó Nap színét. A napraforgó ezután, mivel ilyen nagyon jól érezte magát, egész nyáron szorgalmasan követte a Nap útját. Amerre a Nap járt, ő arra fordította egyre sárgább fejecskéjét.

Szépen növekedett. Tányérjának biztonságában a szotyola szemek egyre nagyobbak és erősebbek lettek. Már messziről látszott, ahogy feketedtek a napságra szirmok között.

            Nagyon meleg volt ez a nyár. A napraforgó felsóhajtott: - Ó! De jó lenne egy kis frissítő eső! Úgy megszomjaztam!

 De az eső csak váratott magára. Nem siette el a dolgot nagyon, inkább heverészett, lustálkodott egész nyáron. Eszébe sem jutott, hogy neki dolga is van, amit el kellene, végezzen. De majd lesz, ne mulass, ha jön a hideg tél! Majd jól megfagyasztja az esőcseppeket, és hópiheként kell, majd lehulljon.

A kis növény egyre csak szomorkodott. Nem volt semmi, ami szomját olthatná, és ami segítene magocskáit növeszteni. Egyedül és árván ácsorgott a mező szélén. Az idén valahogy nem akadtak rokonai a mezőn. Vajon merre költöztek? Keringtek gondolatai és közben a gyönyörűséges, szép, sárga fejecskéjét, amit a Nap tiszteletére növesztett, mélyen lehajtotta bánatában. Már nem kereste a Nap útját. Csak állt, és várta mi lesz a sorsa.

            Lassan beköszöntött az ősz. A napraforgó megint felsóhajtott. - Hmm! Mi lesz velem? Jön a hideg tél! Brr! Nem szeretném itt kint megvárni, haszontalanul ácsorogni!

Az idő telt-múlt! Egy hideg napon egy autó pöfögött éppen arra, ahol a szomorú napraforgó ácsorgott. Az autó egyszer csak megállt, és egy barátságos ember szállt ki belőle. Azon nyomban meg is látta a búslakodó kis növényt. Meg is szólította hamarjában: - Szervusz árva kis napraforgó! Miért szomorkodsz itt egyedül?  

- Ó, jaj! Jön a hideg tél, és magocskáim megfagynak – hüppögött a növényke -, hiába nevelgettem őket! Kárba vész minden!

Az ember gondolkodott, majd így szólt: - Add nekem maggal telt kelyhedet! Majd én gondoskodom róla, hogy hasznosak legyenek. Hogy a fáradságos munkádnak haszna legyen.

            A kis napraforgó felemelte fáradt fejecskéjét. Szirmai már nem voltak olyan szép sárgák. Szélük elszáradt, megbarnult.

- Jól van! Vigyed! Talán örömet szereznek valakinek.

Az ember megköszönte a fekete szemekkel telt kelyhet. Elbúcsúzott a napraforgótól, és hazaindult. Otthon kifejtette a szotyolát, és belerakta egy tálba. Mikor olyan hideg volt már, hogy a madarak nem találtak ennivalót, a szotyolából adott nekik minden napra egy kicsit. Mikor a szél feltámadt, és a hópihéket kergetve meglátta a szotyolát, csipegető cinkéket, rigókat, verebeket, és még ki tudja hány fajta madarat, örömében arra röppent amerre az árva napraforgó állt. Elmesélte neki, hogy a madarak, mennyire örülnek az ő ajándékának, és milyen vidám csivitelésbe kezdenek, amikor az ember kiszórja nekik az ennivalót! A kis napraforgó szíve hevesen dobbant, amíg hallgatta, mit suttog neki a szél. Boldog volt! Most már nyugodtan állt a zord hideg elé. Jöjjön, aminek jönnie kell. Már nem félt tőle!

                                                                                  ( Szabó Gitta: 2007-09-16)