Egy kicsinyke halászfaluban, valahol délen, ahol még télvíz idején sem sűrűn hull a hó, a hőmérséklet is alig süllyed nulla fok alá

A kormorán

       Egy kicsinyke halászfaluban, valahol délen, ahol még télvíz idején sem sűrűn hull a hó, a hőmérséklet is alig süllyed nulla fok alá, és a halgazdaságokban a tavak sem fagynak be, szóval, ebben a falucskában a télre készülődtek. A házak kéményei vígan füstöltek, az emberek meleg ruhákban jártak az utcán. A fák is ledobták lomb ruhájukat, hogy betakarják vele a földet, és csupasz ágaikkal meredtek a szürkülő ég felé. 
      Az idősebb emberek is az eget lesték. Borúsan, rosszkedvűen vakargatták fejüket, és hümmögtek mellé. A gyerekek, a kicsik, csodálkozva nézték őket.
    Egy hajnalon, mikor nagyapa halászni indult, kis unokája odalépett mellé: - Mond nagyapó! Miért vagytok ilyen rosszkedvűek?
Korán volt még, odakint a sötétség uralta még a tájat.   
    - Eredj, bújj, vissz az ágyadba! – mordult az idős ember unokájára.
    - De nagypapi! – kérlelte a gyermek – légy szíves mondd el mi a baj? Ígérem, visszabújok az ágyamba, csak meséld el nekem!
    - Na jól van! Vigye kánya! Egy kicsit még úgy is ráérek.
Ezzel a gyermek visszatipegett ágyához, nagyapa mellé ült az ágy szélére. Gondosan betakargatta a meleg dunnával, és mesélni kezdett: - Ugye, emlékszel, tavaly télen láttad azt a sok fekete tollú madarat? Na! Hát azok miatt aggódunk.
    - De miért?
    - Azért, mert ezek a nagy madarak, amikor odafent északon, beköszönt a tél, megcsikordulnak az ajtók, ablakok, az emberek dideregnek, és ezek a madarak is fázósan húzzák össze magukat, akkor útra kelnek, és iderepülnek.
    - De, miért?
    - Miért, miért? Hát, azért hogy amíg odahaza náluk hideg van, kevés az ennivaló, addig is legyen hol lakniuk, és enniük. Itt van elég élelmük.
    - Élelmük?
    - Igen, az! Ezek a nyavalyás Kárókatonák, csak halat esznek!
    - Katonák?
    - Kárókatonák! Ez a nevük. Hívják még őket Kormoránnak is. Úgy tudom.
    - De miért?
    - Mindig ez a miért! De sokat kérdezel! – dörgölte állát az öreg, az időt húzva, hogy mit is válaszoljon erre a kérdésre – azért, mert..mert..mert amikor csapatban horgásznak, olyanok, mintha katonák lennének. Szervezettek, fegyelmezettek, kitartóak. Egyszerre buknak a víz alá, és ott üldözik a halakat. Nagyon mélyre tudnak ám úszni! Szegény halak elbújni sem tudnak előlük! Gyorsabbak, mint a halak! Ilyenkor a halak az életükért úsznak. Olyanok ezek a madarak, mintha valami kozmikus erő lenne bennük. Nem menekülhet előle a hal.
    - Kozmikus? – csodálkozott a gyermek – az meg milyen?
    - Jaj már te gyerek! Elég legyen a kérdezősködésből! Meséljek, vagy ne?
    - Igen, de..
    - Majd legközelebb – mordult nagyapó, és folytatta a mesélést: - A lényeg, hogy hamarosan megérkeznek hozzánk, és kihalásszák a halakat a tóból. Kárba vész az egész évi munkánk. És ráadásul, minden évben, egyre többen jönnek.
A gyermek nyitotta csöppnyi száját, hogy kérdezzen, de eszébe jutott nagyapja előbbi morgása. Így gyorsan visszacsukta, még a kezét is rátapasztotta.
    Nagyapa nem hagyta abba a mesélést: - Hogy miért? Tudod, réges-régen, ezek a madarak majdnem kihaltak. Vagyis, hogy te is értsd, majdnem az összes madár meghalt. Így többé nem lett volna belőlük a Földön egy darab sem!
    - Az jó lett volna! – csúszott ki a gyermek száján.
    - Ugyan! Butaságot beszélsz.
    - De elviszik a halakat!
    - Elviszik. Persze, hogy elviszik, hiszen azzal élnek.  No, ne zavarj össze! Szóval, az emberek, hogy megóvják a madarakat ettől a nagy veszélytől, óvni kezdték őket. Vigyáztak rájuk. Aki bántott egy darabot is közülük, azt megbüntették. Szép lassan szaporodni kezdtek. És ma már túl sok van belőlük. Most meg ez a baj velük.
    - Nem szeretem őket – jelentette ki a gyermek. – Sokkal jobb lenne, ha nem is lennének.
    - Ugyan már! Hiszen ők is Isten teremtményei.
    - De sok bajt csinálnak. Miért teremt Isten olyanokat, akik bajt okoznak? – kesergett a gyermek.
    - Ejnye no! Isten mindent úgy teremtett, hogy egyensúly legyen a Földön. Mindennek meg van a saját szerepe. Nézd csak meg a kormoránt. Emlékszel rá, hogyan néz ki? Milyen hosszú csőre van, és egy kampó van a végén. Azért kapta, mert ő búvármadár, és csak a víz alatt tudja megfogni a halat. Olyan, mint a horog a pecabot végén. Csak, sajnos sok halat megsebesítenek, még ha nem is fogják meg. Vagy sikerül a halnak elmenekülnie. Ezek a halak is elpusztulnak. Hát ez a baj!
Nagyapa nagyon belemelegedett a mesélésbe. Odakint már pirkadt a reggel. Vörösen izzott már az ég alja.
    - Tudod milyen szépek, lesznek ezek a madarak, amikor szerelmesek!? A fejükön a tollak, majdnem mind kifehéredik. Ezt is Isten adta nekik. Igen is, csodálatosak! Te csak szeresd őket!
    - Nagyapa! – szólt csendesen a kicsi gyermek – honnét tudsz te ilyen sokat róluk?
    - Tudod, majd ha te is ilyen öreg leszel, mint én, Te is sokat fogsz tudni róluk. Az ember, akkor tud magán segíteni, ha kiismeri az ellenségét.
    - Te ismered, mégis tartasz tőlük.
    - Ez igaz! De te csak ne félj egyet sem. Majd együtt kitalálunk valamit.
    - Együtt? Akkor ti is katonák lesztek?
    - Azt azért nem, de ne feledd, csak együtt, összefogva, lehet a bajokat orvosolni! Úgy, hogy a madár is és mi is jól lakhassunk – mosolyodott el az öreg. Érdes kezével megsimogatta unokája kobakját.
    - Huu! De elszaladt az idő! Nézd a Nap már felkelt. Biztosan csodálkozik, hogy nem talált a parton! Sietek is, mert lekésem a randevút! – ezzel kapta a sapkáját, gyorsan a fejébe nyomta, fogta az elemózsiás batyuját és kinyitotta az ajtót. Megállt, hátra nézett: - Mondd meg nagyanyónak, este jövök!
    Behúzta maga után az ajtót. A szobára félhomály telepedett. A gyermek behunyta szemeit, és elaludt. Álmodott. Álmában egy nagy hálót feszített az ég aljára, ami ott lebegett, és a kormoránok nem tudtak leszállni a falucskára. Álmában mosolygott.