A meghiúsult nyaralás

            Peti egy városi kisfiú volt. Szőke üstöke, és égszín kék szemei voltak. Arcocskáján mindig angyali mosoly ült. Nem is volt senki, aki megállta volna, hogy rá ne mosolyogjon.

Peti családi házban lakott szüleivel, testvérével és nagyszüleivel.

Mikor szülei összeházasodtak, akkor építették a házat közösen a nagyszülőkkel. Petiék az emeleten laktak ahol kevés volt a hely, meleg is volt nagyon, és ami a legszörnyűbb, a testvérével egy szobában kellett aludnia. Ráadásul Peti volt a legkisebb a családban. Így aztán mindig ő volt a leghangosabb. Félt, hogy nem veszik észre.

Kata, a nővérkéje, aki csak pár évvel volt idősebb testvérénél, sokszor lemondott saját szórakozásáról, csak, hogy öccsével játsszon.

Mivel szülei dolgoztak és fáradtak voltak, az öcsi babusgatása sokszor rá maradt. Nem panaszkodott, hiszen tudta, édesanyja sokszor már túl fáradt ahhoz, hogy a sajtkukac, locsi-fecsi, fecsegő, csacsogó fiúcskával sokáig tudna foglalkozni. Ezzel akart segíteni szüleinek. Sok szeretetet kapott tőlük ezért.

             Már nagyon várták a nyarat, mikor végre kiszabadulhatnak és elmehetnek pihenni. Az idén másmilyenre tervezték a nyaralást, mint eddig. Az idén sátrazni szerettek volna. Ez nagyon izgatta a kislány fantáziáját. Apukája sokat mesélt neki, arról, amikor fiatal korában a barátaival sátraztak. Olyankor látta, apukája milyen izgalomba jön még mindig, ha visszagondol azokra az időkre. Ezért Kata is izgatottan várta az idei nyaralásra.

            Lassan közeledett az idő. A gyerekek egyre türelmetlenebbé váltak. Peti és Kata sokat voltak az utcán. Bicikliztek, labdáztak, veszekedtek, szomszédoltak.

Egy alkalommal bringázás közben Petit baleset érte. Elesett! A lába beakadt a kerékbe, amitől heves fájdalmat érzett a lábában.  Hangos sírással csődítette össze a szomszédokat is.

            - Apu! Apu! - kiabált a kisfiú.

            Az apa, akár a szomszédok, gyorsan odaszaladt a földön fekvő gyerekhez.

            - Mi történt veled? – kérdezte, miközben a gyermek lábát nézegette. - Orvoshoz kell menni! – mondta. Felkapta a gyermeket a földről, beültette a kocsiba és már száguldott is vele.

            Az orvos nagyon barátságos volt. Peti nem is félt tőle, pedig rajta volt az a rémisztő fehér köpeny.  Mosolyogva nézett a könnyes szemű fiúcskára.

            - Na, kis hős! Mutasd csak, hadd nézzem!

            Peti odatartotta a lábát. Az orvos megtapogatta, megmozgatta.

            - Igen, igen! Ez elég csúnya! De nem kell félni, nincs törés - nyugtatta meg kis betegét az orvos, s közben az apához fordult.

            - Eltart egy ideig, amíg rendbe jön. Kétnaponként várom ellenőrzésre, és jó lenne, ha nem terhelné! Most bekötözöm, hogy ne mozogjon túlságosan.

            Peti megijedt, de az orvos olyan gyorsan tekerte a fáslit, hogy mire felszisszenhetett volna, már el is készült. Távozóban az apa így szólt:

            - Doktor Úr! Mégis, mikor terhelheti? Tudja most mentünk, volna nyaralni! Most vagyok szabadságon.         

Az orvos széttárta a kezeit. Szemöldökét felhúzta. Ettől szemei tágra nyíltak.

Végül elköszöntek egymástól. Peti könnyes szemmel nézett apjára.

            - Akkor most nem mehetünk sátrazni?

            - Nem tudom! Talán, ha gyorsan gyógyul! Talán...

Anya és Kata izgatottan várakoztak.

            - Remélem, nincs komoly baj! - mondta az anya kezét tördelve.

Kata is sajnálta a testvérét. Igaz sokat veszekedtek, de azért ő mégis csak szereti az öccsét.

Végre meghallották, ahogy a garázskapu csapódik. Az anya sietett ajtót nyitni.

            - Na mi van? Mit mondott az orvos? - kérdezte a hazaérkezőket.

            - Nincs törés, de eltart egy ideig, míg rendbe jön! Most nem terhelheti, és kétnaponként ellenőrzésre kell vinni - mondta egy szuszra az apa.

            - Ajaj! Ez azt jelenti, hogy vége a nyaralásnak? - kérdezte az anya, közben átölelte a lányát. Pedig úgy vártuk, hogy együtt lehessünk!

Lefekvéskor a jóéjszakát puszi után a mama egy kicsit odaült Kata ágya szélére. Kezét kezébe fogta és így szólt hozzá:

            - Kata! Ne légy szomorú! Meglátod, kitalálunk valamit, amivel kárpótoljuk magunkat.

            Telt-múlt az idő. A napok gyorsan követték egymást. Peti lába szépen gyógyult. Két hét múlva már újra biciklizett és kergette a labdát.

Az apa szabadsága is lejárt. Reggelente fájó szívvel köszönt el családjától. Szemükben ott ült a bánat, az elmarad nyaralás miatt. Bántotta nagyon a dolog. Sokat töprengett, mit tudna kitalálni, hogy a gyerekek megint a régiek legyenek. Egyik reggel, így köszönt el a kicsiktől:

            - Ne unatkozzatok tovább! Menjetek sátrazni! – kacsintott közben az édesanyára, aki a nyári szünetben otthon maradt a gyermekekkel. Indult, hogy neki lásson az aznapi tennivalójához.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy időnként megjelent valamelyik gyermek, kezében egy-egy kopott, rég kiszuperált szőnyeggel, pléddel, kempingszékkel, ócska esernyővel. Csipeszek, labda, játék edények, pecabot, mind, mind keresztül vándoroltak a lakáson és eltűntek a teraszon.

            Ott aztán nagy munkához látott a két gyerkőc. Izgatott beszélgetés, irányítás, időnként civakodás, aztán suttogás hallatszott. Egyszer aztán...

            - Anyu! Anyu! Gyere gyorsan, mert indulunk!

            - Na és hová indultok?

            - Te is jössz, nem? Nélküled nem megyünk nyaralni!

            - Nyaralni? Be akartok csapni? - incselkedett velük az anya, mert ő bizony tudta jól honnét fúj a szél. A nagy hurcolkodásból nem volt nehéz kitalálni, mire készülnek a gyerekek. Hiszen tudta jól, a kislány már kívülről tudja mi mindenre, van szükség egy sátorozáshoz.

            - Persze, hogy megyek! – kiáltott a gyerekeknek. – Semmi pénzért ki nem maradnék!

            - Megérkeztünk! Csak itt volt hely a sátornak - mutatott körbe a kisfiú.

            - Egy kicsit szűkösen vagyunk, de azért megteszi - ment bele a játékba a mama is.

            - Anyu! Együnk valamit, mert megéheztem! - játszotta Kata is a szerepét.

            - Jó, együnk! Hol van az elemózsiás batyu? 

            - Peti! Hová tetted az ennivalót? - támadt öccsére Kata.

            - Én sehová! A te kezedben volt! - vágott vissza Peti.

- Úgy látom otthon felejtettük! - mondta a mama. Felállt és bement a lakásba. Kinyitotta a hűtőt és kivett belőle mindent, ami egy igazi kempingezéshez kellett. Kenyeret vágott, szendvicset készített. Majd mindet becsomagolta és betette a hűtőtáskába.

            - Papapapaaam! - jelent meg az erkélyen, vagyis a kempingben a sátor előtt.

            - Na mit hoztam nektek?

            A gyerekek egyszerre ugrottak fel a földről.

            - Hurrá! Hurrá! - kiabálták.

            - Látod! Mégsem hagytam el! - gúnyolódott Peti.

            - Nyugi legyen! Inkább együnk, mert már én is éhes vagyok! - intette gyerekeit nyugalomra a mama és kiosztotta az ennivalót.

            Még soha nem ettek ilyen jóízűen a gyerekek. Teletömték a pocakjukat rendesen.

            - Pihenjünk egy kicsit! - szólt az anya és közben összeszedte a maradékot. A gyerekek bebújtak a sátorba és betakaróztak a pléddel.

            - De kár, hogy az apu kimaradt ebből! - sóhajtották.

            - Majd elmesélitek neki. Jó? – javasolta a mama mosolyogva, hogy végre a gyerekek megint boldogok.

            - Jó! - felelték a gyerekek, és békésen szunyókáltak egy kicsit. Alvás után, a kempingezők

Elmentek, a közeli patakhoz pecázni egyet. Mire visszaértek a kempingbe, addigra beesteledett és apa is megérkezett. A gyerekek megrohamozták és meséltek, csak meséltek. Az apa azt sem tudta melyikre figyeljen, éppen kinek válaszoljon. Az anya csendben hallgatta az izgatott csevegést.

            - Nagyon izgalmas napotok lehetett! – mondta a papa, mikor a gyerekek kis szünetet tartottak az előadásban, és ő végre szóhoz jutott. Szeretettel, elégedettséggel simogatta meg a kicsik kobakját.